Ahonnan én jövök, az tégla dzsungel,

ahonnan én futok, az csatatér,

nem tudod, melyik percben ki hull el,

s az aki megmarad, mit is remél.

Nem a te hibád, te is ott éltél

ott szültél engem, a veszett fiút,

belőlem minden rosszat kitéptél

azt hitted, lehet majd egy másik út.

 Ámde a csókjaid hiába voltak, az ölelésed semmit sem ért,

Légy jó fiú, hányszor elmondtad, jó kisfiú, az én kedvemért.

 Itt  csak akkor vagy szabad, ha lázadsz,

ha, ahova lépsz, nem terem a fű,

virágot mifelénk  csak akkor láthatsz,

ha bőrödre rajzol egyet a tű.

Nem a te hibád, neked se volt jobb,

ablakodon most is ott van a rács,

azon át nézed a szürke mennyboltot

s fáj,  hogy a fiad egy kígyómarás.

 Bizony a csókjaid hiába voltak, az ölelésed semmit sem ért,

Légy jó fiú, hányszor elmondtad, jó kisfiú, az én kedvemért.

 Egy percre mindig  meg-megjavultam,

ha terád gondoltam, édesanyám,

az öklöm ilyenkor zsebembe dugtam,

és egyenesre simult a szám.

De aztán minden csak folytatódott,

onnan, ahol az a perc véget ért,

a sorsot pedig,  mint egy ócska drótot

csak hajlítgatom az életemért.

 Bizony a csókjaid hiába voltak, az ölelésed semmit sem ért,

Légy jó fiú, hányszor elmondtad, jó kisfiú, az én kedvemért.