131csipke
Mese. Mi az? Tudjátok? Nem tudjátok. Honnan is tudnátok. A mese egy meg nem történt történet. Vagy még meg nem történt történet. A mese a képzelet világában történik meg a valódi események helyett, úgy, hogy fájjon, fájjon, de vér azért ne folyjon. S a végén minden jóra fordul, hogy ne hallgasd hiába.
Volt egyszer az a Rózsika. Hajléktalan volt az apja is, az anyja is, így hát szerencséje volt, ő is szabadnak született a világra. Volt nagy öröm, mikor a kislány először sírt fel anyja ölében! Összeszaladt az összes hajléktalan, jöttek a banánok, Galambék, eljött ünnepelni minden számkivetett. De a szülők az igazgatótamácsot csak elfelejtették meghívni a nagy gabalyodásban. A kislányra már minden áldást elmondtak, mikor hirtelen, mint a forgószél, ott termett a rosszarcú, raccsoló szóvivő. – Kár, hogy nem hívtatok, kár. De láthatjátok, eljöttem – szólott sötéten, és azon helyben megátkozta a kislányt. Hogy amikor az tizenöt éves lesz, megszúrja magát, és ott hal meg nyomban. Lett nagy sírás, rívás. Még szerencse, hogy bár megkésve, de beesett az ünneplésre a sarki Ming korabeli kínai. – A rontást levenni nem tudom, de tán enyhíthetek rajta – mondta. – Ne haljon meg a lány a szúrástól, csak aludjon száz esztendeig!
A kislány szép is lett, eszes is, vígan cseperedett az utcán. Mígnem aztán betöltötte a tizenötödik életévét, s a környék összegyűlt, hogy megünnepelje őt születésnapján.
De akkorára már a kislány kamaszlány lett, durcás, nem akarta, hogy ünnepeljék, csak a barátját akarta megkeresni, hogy együtt összebújjanak valahol. Kereste, keresgélte, mígnem betévedt egy lakatlan épületbe, ahol még sosem járt. Elindult felfelé, a hatvanhatodik emeletig meg sem állt.
Hát a hatvanhatodik emeleten mit lát? Bizony, egy rosszarcú ember ült ott, tűvel a kezében. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle a leány. – Én bizony fertőtelenítem a tűszerszámot – mondta a rosszarcú raccsolva. Segítesz nekem? – Hogyne segítenék – felelt a lány készségesen, de oly ügyetlenül kapott a tű után, hogy az beleszaladt a vénájába. Ott aludt el menten. És akkor elaludt az összes hajléktalan is. Az összes banán. Galambék, a Ming korabeli kínaiak, mindenki, de mindenki, álltó mozdulatában, ahogy a pillanat eltalálta.
És azt a hatalmas házat felverte a rózsa. Hamarosan úgy befonta, hogy abba lélek száz évig be nem léphetett. Pedig próbálkoztak nyikhajok, rablerek, válogatott banánvadászok, de visszaverte őket a tövis. A századik év végén beállított az utcába egy délceg ismeretlen, új-bővárosi. Csak megjelent, s a rózsafonat a házról leszakadt. Felment a hatvanhatodik emeletre, megcsókolta a leányt, s annak szeme menten felpattant. És vele együtt felébredtek a száv éve alvók.
A leány és az ifjú szerelembe estek, s az óta is boldogan élnek Új-Bővárosban, ahol a legszebb lakóparkok vannak.