A Repülő-dűlő lakatlan, háromszögletű sziget volt Bővárosban. Sziget volt, költei (ă Porcika) kifejezéssel szólva, mert nem víz vette körül ugyan, de szigetként volt elzárva szárazföldje további kiterjedéseitől. Északról az Általános Lignitfejtő meddőhányói, Keletről a Halleluja Köztemető téglafala, Délről a Tubusvasút fehér csíkja határolták. Valaha tágas, dombos legelő volt, távol Bővárostól. Az első nagy háború idején a legelőt simára hengerelték, itt szálltak földre a hazatérő harci repülők. A második nagy háborút követően barnaszenet találtak a szélén, a dombok alatt, és Bőváros a dűlőt bekerítve a bánya felé terjeszkedett. A Repülő-dűlő a temető végeláthatatlan hosszúságú magas fala, s a meddőhányók szabályos hullámsorának befogói közé szorult. Bozót, agyagtölcsérek sora, szúnyogok láncfüggönye fordította vissza a bővárosi kalandkeresőket és szemetelőket. Aztán megépült a tubusvasút, bezárta a háromszöget – azóta senki sem tette be a lábát a Repülő dűlőre. Nőtt a fű, vastagodtak a fák, csendes háborút viselt egymással a madár-, és a bogárköztársaság.
Medvegyev
Medvegyev motoros rendmester volt. Egy banánvadászt próbált meg lefülelni, így terelte a sors a tubusvasút melletti nagy parkba, amit egyszerűen Nagy Parknak neveztek.
Akkoriban komoly válsággal nézett szembe a város. Történt, hogy egy Ron Halcomb nevű vendégszobrász génsebészeti eszközökkel megalkotta Magányos Banánok című kompozícióját. A kompozíció öt gyermekméretű banánból állt. Héjukból félig kifordult banánok voltak ezek, csenevész lábakon vonszolták magukat előre, áttetsző ujjaik közé Halcomb fehér botot illesztett, mert a banánok nem láttak. A mű bemutatását, ami abból állt, hogy Halcomb szabadon engedte a Magányos Banánokat a városháza előtti téren, nagy felhördülés kísérte. Nem az átlagpolgár, és nem a bulvársajtó, hanem a műkritika és vezető vallási személyiségek támadták Halcomb-t, előbbiek hatásvadásznak, utóbbiak sátáninak nevezve művét. Miközben a mozgásban lévő szoborcsoportot hol méltató, hol lesújtó ádáz vita zajlott, a banánok kibotorkáltak a belvárosból, és behúzódtak a Nagy Park fái közé és a békés parkban szaporodni kezdtek. A Magányos Banánok bemutatóját követő alig két hónap múlva került sor az első kivándorlási hullámra. Több száz banánból álló kolóniák indultak el új parkokat keresni.
A bővárosiaknak számot kellett vetniük a banánjelenséggel. A banánok elsősorban a hajléktalanok életterébe furakodtak be, ott csoszogtak, csömöszölődtek a parki padok, papírsátrak, lombvackok között. Nem sokáig kellett várni, hogy a vezető napilap szalagcímében megjelenjen a hír: „Banánt ölt a hajléktalan!” Ott volt a megrázó kép a halott banánról, amint saját fehér botjával a földhöz szögezve hever a sáros avarban, gyemekméretű társaktól körülvéve. Az utca embere, aki csak nappal az utca embere, a banánok oldalára állt, s nem a hajléktalanok oldalára, akik viszont éjszaka is az utca emberei. A banánok tovább szaporodtak. Bőváros banánkérdésben két pártra szakadt. Tüntetők lepték el a tereket. A banánok is Isten teremtményei! – állította az egyik oldal, mire jött a cáfolat, hogy nem, a banánok Halcomb teremtményei! Erre újabb ellenérv csapott le: Halcomb az Isten teremtménye, tehát Halcomb teremtményei is az Isten teremtményei! Hogy így, és úgy. Óriás poszterek borították el az utcákat „Együtt jóban, banánban!”, „Banánszolidaritást!”, és hasonlók. A banánoldal jogokat akart adni a banánoknak. Az antibanán oldal csak annyit volt hajlandó elismerni, hogy a banán is a biomassza része. Végül az antibanán-mozgalomnak létrejött egy legális és egy földalatti ága. A földalatti ághoz tartoztak a banánvadászok. Medvegyevnek, mint a törvény őrének szolgálnia és védenie kellett a banánokat a banánvadászokkal szemben. Épp a körzetében cirkált, mikor rádión bejelentés érkezett egy banánvadászról, akit láttak a Nagy Parkba behatolni.
Medvegyev az út szélén várakozott motorján ülve. Az üzenet érkezésekor épp a tankra hasalva kereste kibomlott cipőfűzője végét. Sokáig, szuszogva matatott bakancsa körül, és egyre dühösebb lett. Akkoriban Medvegyev nagy pofonokat szeretett adni a mancsával, nem pedig vékonyka cipőzsinórokat boncicálni. Nagy dérrel-durral lépett a fák közé, elhatározta, hogy földbe döngöl banánt és banánvadászt egyaránt. Medvegyev szívből utálta a banánokat. A fiatal banánok, csak hagyján, de azok a szötykölődő, vén, barna trottyok!
Egyáltalán, – mérgelődött – mi az, hogy banánok!? – Honnan a fenéből kerültek ezek elő? Hát banánokról szól az élet? Az egész életem?
Medvegyev a banánvadászokat is utálta. Mennyit kellett loholni utánuk! Mert rafináltak voltak, és a legtöbbször túljártak a rendmesterek eszén. Tudvalévő volt, hogy amíg lesz banán, lesznek banánvadászok is. Ez a vígasztalan jövőkép lebegett a szeme előtt, míg vakon csörtetett befelé a park bokrai közé. Az ágakat csapkodva, dúlva-fúlva beljebb és beljebb hatolt a Nagy Park rengetegébe, amikor hirtelen a tubusvasút fehér héja vágta el az útját. Toporgott a védősávot takaró kőzúzalékon, néhányat jobbra lépett, ugyanannyit balra, aztán határozatlanul elindult a tubus mentén a Halleluja köztemető irányába.
Egyszer csak elnyelte a föld. Csúszott lefelé, mint egy hosszú gyerekcsúszdán, reszelős zubogással ömlött utána a kavics. Egy betemetetlen munkagödörbe zuhant, amely a tubusvasút építésekor maradt ott. A gödör fala a tubusvasút túlsó oldalán beomlott, annak meredélyén kapaszkodott ki a felvilágra. Így érkezett meg Medvegyev a Repülő dűlőre.
Elindult az orra után, és ment, amíg teljesen be nem sötétedett. Akkor leült egy fa alá és elaludt. Reggel továbbindult, ment-ment, de nem találkozott senkivel végig a hosszú temetőfal mentén, a meddőhányó sziklás fala alatt, a tubusvasút vonalán. Sehol senki, csak madarak, bogarak, békák, és egyszál Medvegyev-maga egy új birodalomban. A sík közepén állt néhány épület. A főépület homlokán, egy valaha büszke gímszarvas agancsa alatt lemeztáblán az állt: Repülő-dűlő, 4-es számú raktár. Ebből a néhány épületből lett a település, ami néhány év alatt benépesült.
Ki kicsoda
Medvegyev a háza előtt sepregetett. A járda tele volt szórva tökmaghéjjal. Arra ment Kutyec.
– Medvegyev!
– Ühüm!?
– Kérlek Medvegyev, sétáltass meg!
– Ugyan már! Nem vagy te kutya!
– Az nem vagyok, de…
– Hát nem ólban laksz te!
– Hát nem…
– Nem lóg ki oldalt a nyelved a szádból!
– Nem, nem igazán…
– És nem vonítasz a Holdra! Ugye?
– Nem, nem. Ááá!
– Na. Látod.
– Viszont…szívesen lepisilném ezt az akácfát…
– Mi a szösz!
– És szívesen visszahozok neked bármilyen fa-izét, amit elhajítasz…
– Na, ne!
– De. Tényleg.
– Na…. Hát, most össze vagyok zavarodva…
– Hát még én…
– Rá se rántsunk, öreg cimbora…… Front van… Előkerül a rossz természetünk.
Miközben a fejüket vakarászták, arra jött Macskucs. Észrevette őket, és rosszat sejtve átsompolygott a túloldali járdára.
– Odapsszt! Ki jön ott! – vágott Medvegyev a szemével Macskucs felé. Kutyec odakapta a fejét, s nyomban égnek meredt hátán a szőr.
– Ha azt mondanám, kapd el, elkapnád? – kérdezte Medvegyev ingerkedve.
– Mint a pinty… – felelte Kutyec hörögve, és nem akart Medvegyev szemébe nézni.
– Te tényleg elkapnád…
– El én. Igen, igen, igen! – Kutyec remegett. – Csak mondjad már!
– Úristen, … Kutyec! … Téged megszállt az ördög! Nem ismerek rád…
Közben Macskucs megállt, Kutyec irányába pördult, meggörbítette a hátát, és szép fejéből előretolta fényes fogait. Kutyec nekirontott, mire Macskucs felpattant a levegőbe, és öles szökellésekkel eltűnt az utcasarkon.
A kupacba sepregetett tökmaghéjakat felkapta a szellő, s szétszórta maga mögött végig a járdán. Medvegyev, mintha a természetnek méltó ellenfele volna, seprűjével belesuhintott a zabolátlan levegőbe.
Kutyec
Kutyecet, mikor végre kijárta az iskolát, biztonsági őrnek adta az osztálymáter. Túlkoros lett. Ritkás bajuszával, a hátsó padban ülve úgy festett, mint egy tanfelügyelő. Lassúbb volt, mint a többiek, sokkal, sokkal lassúbb. Ugyanakkor számos teszt bizonyította, hogy lassan bár, de ő is ugyanazokra a végkövetkeztetésre jut az élet alapvető dolgait illetően, mint mások. A máter szerint azért lett ilyen, mert pici korában „nem volt tolva eleget”. A feltevéséről írt egy rövid értekezést a Pedagógiai Almanachba. Minden gyereket, akit piciként a szülei kocsiban tolnak, egységnyi idő alatt több új hatás ér, mint aki saját sebességére hagyatkozva kénytelen megismerni a világot. Ez volt a felismerés lényege. Persze a következő Almanachban megszólaltak a kétkedők, hogy akit futva tolnak, azzal mi van? És mi van azzal, akit a menetiránynak háttal ültenek, stb., stb.
Kutyec is úgy járt, mint a legtöbb kamasz akkoriban.
A gyerekek, ahogy betöltötték a tizenhatot, sorra szülő nélkül maradtak.
Elég volt, ha nem mentek haza pár napig. Mikor aztán mégis hazamentek, még ha jó helyre mentek is, mit láttak? Hogy ott már valaki más szülei laknak. De a szülők is így jártak a gyerekükkel. Elment reggel a gyerek, és a szülők egész nap szoronghattak, ki jön haza este? Ha egyáltalán haza jött valaki… Néha megjelent egy-egy zaklatott szülőpár az iskolában, ilyenkor a tanulókat tornasorba szólították az udvaron. A szülők mindannyiszor ugyanolyan feldúlva távoztak, ahogy jöttek. Reménykedtek, hogy csak eltévesztették az iskolát. Néha a tornasornak le kellett vetkőznie, mert voltak szülők, akik a jelekben hittek. Anyajegyeket kerestek. Ha a megfelelő helyen találtak valakin egyet, tanácstalanul tapogatták, hogy ez-e az a jel, és próbálták felidézni az emlékezetükben, mint egy elfelejtett pinkódot. Válságos időszak volt ez a legtöbb család életében. Kutyeccel is ez történt – egyszer, mikor hazament, két idegen felnőttet talált a kerti grill mellett. Mindenesetre Kutyec hazajárt oda, ahol gondolta, hogy addig otthon volt, és szerencsére, akik ott laktak, a felnőttek, ez ellen nem tiltakoztak. Ha a keresel valakidet, kattints ide!
Mikor kitelt az ideje az iskolában, Bőváros Központi Könyvtárába vitte őt az osztálymáter.
Ott kapott Kutyec biztonsági őri állást.
– Atyai barátja leszek máter! – fogadkozott a parancsnok. Kutyecnek fekete kommandós ruhát kellett húznia, bakancsot, a derékszíjába gázspré dobozát dugták. Ha biztonsági őr szeretnél lenni, kattints ide! Aztán egy végeláthatatlan terembe vezették, ahol emeletnyi polcok álltak tele könyvekkel. A parancsnok az orra elé tolt egy könyvet, amit a beletűzött könyvjelzőig reggelre el kellett olvasnia. El-elbóbiskolt, de a jelig elolvasta a mesét. Másnap a parancsnok megkérdezte:
– Jelentsed, elolvastad-e a kijelölt részt, fiam?
– Jelentem el – felelte Kutyec.
– Jelentsed, kiről szól a mese?
– Jelentem Csipke Rózsikáról…
– És mit csinál az a Csipke Rózsika?
– Jelentem, aluszik szegény…
– Nagyon jól van Kutyec. Mostantól a te dolgod az, hogy őrizzed az álmát.
– Őrizzem?
– Őrizzed bizony. Szépen rácsapjuk a fedelet, feltesszük ide a polcra, te pedig vigyázol az álmára. Amíg alszik a lány, neked arany őr-életed lesz. De ha felébred, akkor neked Kutyec le is út, fel is út!
Napra nap telt, Kutyec hűségesen járőrözött a polcok között. Ám, hogy az arany őr-élet is meglegyen, az őrizett könyvvel a hasa alatt jókat szunyókált. Úgy okoskodott, hogy akárki jönne ébresztő szándékkal, annak előbb úgyis őt kellene felkeltenie. Egyszer aztán valami rosszat álmodott, és ébredéskor a könyvet maga mellett, a könyvjelzőnél kinyílva találta. Szörnyű gyanúja támadt, s rávetette magát a betűkre. A gyanú néhány sor után beigazolódott. Egy királyfi belopakodott az alvók közé, megcsókolta a lányt, mire mindenki felébredt. Persze a lány is, csak Kutyec nem.
Nem várta meg a kiűzetést, kiszökött az épületből, és bevette magát a Nagy Park fái közé. Ott addig-addig tekergett, míg végül az üregbe esve átcsúszdázott a tubusvasút Repülő-dűlői oldalára.
Galambék
Szép, alkonyati napsütés volt, a köztemető fáinak összefüggő lombkoronája úgy libegett a horizonton, mint aranyló vattacsík. Kutyec, Kotek Totyi és Gólya Nimród a teraszon ültek Cicmuk kávézójában, és néma áhitattal szürcsölték a délutáni narancsos teát. Bőváros távoli, tompa zsongása bélelte ki a csendet. Az idilli béke csendjét Medvegyev törte meg, a salakos úton messziről csikorogtak léptei. Medvegyev sosem sétált, mindig céllal jött, vagy ment, így volt ez most is.
– Hol van Macskucs? – kérdezte az ücsörgőket. A fiúk a vállukat vonogatták.
– ’lment ’dászni – bökte ki Kutyec a szívószál mellett szűrve a szavakat.
– Vadászni? – horkantotta Medvegyev, és mind felkapták a fejüket. Cicmuk is abbahagyta a csészék törölgetését. A Repülő dűlőn nem volt szokás vadászni. Mindenféle ölést és a sebek ejtését is kívülrekesztették a háromszögön.
– És mire vadásznék az a senkiházi? – kérdezte Medvegyev.
– Hát Galambékra – adta meg a választ Kutyec.
Erre aztán egyszerre szisszent fel mindenki. Már csak ez hiányzott! Hogy a galambékizmus itt is felüsse a fejét! Hogy Bőváros minden utálatossága Macskucs-formát öltve idefurakodjon közébük! Hogy Galamb Balambérnak itt se legyen nyugovása! Csak Gólya Nimród nem csatlakozott a szörnyülködőkhöz, számára Macskucs volt az isten.
Galamb Balambért és szűkebb, bár így is népes családját menekültként fogadta a Repülő-dűlő bokornyi népe. Egy földre bukott hidroglóbuszt javasoltak nekik lakóhelyül.
Galambék vándorló ősei, sőt, ős-ősei, sok száz évvel ezelőtt költöztek Bővárosba, mely várost akkor bántás nélkül lehetett volna porfészeknek nevezni. Galambékat nemhogy eltűrték, de nagy megbecsüléssel fogadták, etették, itatták, mert színt hoztak Bőváros életébe. Apró termetük bizalmat keltett, ráadásul szakadatlanul csücsörítettek, elnyerve ezzel a bővárosi nők és gyermekek pártfogását. Mára elmérgesedett ez a viszony. Bőváros Igazgatótamácsa kibocsátotta XXL. számú utasítását Galambékról, melyben megengedte, sőt ösztönözte Galambék levadászását, sőt leöldösését, pusztán azért, mert Galambék létszáma Bővárosban megközelítette a nem-Galambék lélekszámát. A jelenség persze nem volt újkeletű, Galambék nyilván nem egyik napról a másikra lettek ennyien. Kétségtelen, hogy Galambék ürítési szokásain a több száz éve gyakorolt városi életforma sem változtatott, dacára az oktatókampányoknak, ma is oda rottyantottak, ahol éppen voltak, feltartóztathatatlanul szemeteltek, és tömeges életformájuk megannyi helyszíne számos járvány epicentruma lett. Az Igazgatótamács a banánkonfliktust – mely a város hajtóerejét adó polgárságot megosztotta – egy tollvonással a polgárságot összefogó, és a világot Galambékra és nem-Galambékra osztó konfliktussá fordította át. Elkezdődött a mészárlás. Galambék nem álltak ellen, részben hagyományos szelídségük okán, részben arra a tapasztalatra bízva sorsukat, hogy csak a szelídek számíthatnak kegyelemre. Egyébként sem volt személyes sorsuk. Galambék mindent együtt csináltak, semmit sem egyedül. Enyhe gyógyír lehet e nemzedék lelkiismeretén, hogy sok filozófus, művész és haladó értelmiségi emelte fel szavát a hajtóvadászat ellen. Tiltakozásukat a „Kiálts!” című nyílt levélben adták közre.
Galamb Balambér és szűkebb családja egy Ming korabeli kínai kisvendéglővel élt kielégítő, a kölcsönös előnyökre épülő együttlétben. A Ming korabeli kínai tulajdonos hagyta, hogy a vendéglő padlásterében meghúzzák magukat éjszakára, ezért cserébe Galamb Balambérék takarították a vendéglő hátsó udvarát, a kukatárolót és környékét. Ming korabeli kínainak lenni egyébként nem jelentett társadalmi rangot Bővárosban. Sőt… Egy létrafokkal azért mégis többet jelentett, mint Galambék nemzetségéhez tartozni. Ezért is volt meglepő, hogy a XXL. számú utasítás kihirdetését követően a Ming korabeli kínaiak az elsők között törtek Galambékra. Mintha Galambék nem helyettük viselték volna ezt az alávetett bővárosi sorsot! Mintha elírígyelték volna tőlük végletes számkivetettségüket!
A rendelet kihirdetését követő éjjelen a Ming korabeli kínai fogadós családja népével körbe vette saját házát, és az élre állva elindult a padlásfeljáró felé. A jövő miatt gyötrődve forgolódó Galamb Balambér észrevette a bárdok villogását. Feljajdult. Galambék egy pillanat alatt talpon voltak, s a világítóablakokon keresztül a tetőre menekültek. A Ming korabeli kínaiak, mivelhogy nem sikerült meglepniük áldozataikat, kurta, torokhangú harci kiáltásokkal rohantak előre, és kikapaszkodtak Galambék után a hullámos cserepekre. Galamb Balambér népes családja a tető szélén sorakozva szorongott, megadva magát a sorsnak. Az éttermes önelégülten nézett végig rajtuk. A ropogó cserepeken magabiztos ügyességgel lépkedett Galamb Balambérhoz, s letaszította a családfőt a tetőről. A család jajongva felsírt. Galamb Balambér a levegőben váratlanul tett egy ölelő mozdulatot a gyerekek felé, és valamije kinyílt, vagy kitárult, valami ősi, még a kínai mágiánál is ősibb varázslat bontott ki valamit körülötte, mintha szárnyai nőttek volna! – és Galamb Balambér egy sikló félkör után ruganyos lábakkal érkezett az utcakőre. A Ming korabeli kínaiak felbőszülve lökdösték le a tetőről a népes család tagjait, de ők is úgy értek földet, mint akik szállni tudnak? Együtt voltak odalent, a szűkebb, bár így is népes család, hát usgyí, irány a Nagy Park flórája és faunája, a számkivetettek végső menedéke! A tubusvasút vonala persze őket is feltartóztatta. Ott araszoltak a héj fehér oldalánál, mígnem Galamb Balambér le nem zuhant a csúszdán. Akkor aztán szépen egymás után mindegyiküket elnyelte a föld.
A telepet a hidroglóbusztól a Kavicsos, és a Piros csalit választotta el. Medvegyevet nehéz volt követni, lassú, lüktető, kommandós futással eredt előre, mögötte botladozva, egymásnak ütődve lihegtek a többiek. Időnként Gólya Nimród kerekes székét is meg kellett emelni. Igazság szerint Gólya Nimród nem nagyon igyekezett, hogy legyőzze a terepakadályokat. Elérték a Piros csalitot, közepén a Piros patakot. A patakon lapos kövek vezettek át, itt Medvegyev, feladva szakértelemmel szerzett előnyét, bevárta a többieket, s csak akkor futott tovább, mikor látta, hogy mindenki lábtörés nélkül átevickélt a vízen. A csalit szélső fáinál Medvegyev megállt, és felemelt karral jelezte, hogy hagyják abba a csörtetést és fújtatást. Jó száz méterre a csalittól, de csak pár méterre a ledőlt víztartálytól, egy fa takarásában ott állt Macskucs, figyelő állásba merevedve. A felmentő csapat Medvegyev parancsára hasra vetette magát. Ő maga eltűnt a fűben, és néhány perc múlva a jelentéktelen batyuvá csomózott Macskuccsal a hátán jelent meg. Szemrehányó csendben kísérték vissza a telepre, és Cicmuk kávézójának teraszán kibogozták.
Összegyűrten ült a terasz kövén. Cicmuk sajnálta egy kicsit, de ő is szemrehányón kérdezte meg:
– Te senkiházi, hát nem szégyelled magad? Micsoda dolog szegény Galambékra vadászni?
Macskucs egyetlen vádló tekintetbe foglalta ártatlanságát.
– Én, vadászni? Galambékra? – kérdezett vissza.
– Igen, igen! Te, vadászni Galambékra! Te, lenni senkiházi Macskucs! – csúfolódott Kotek Totyi, aki mindig elszemtelenedett, ha pártfogója, Medvegyev, a közelben volt.
Macskucs eleresztette füle mellett a piszkálódást.
– Nem vadásztam Galambékra! – vágott vissza határozottan.
– De ólálkodtál a házuk körül….
– Ólálkodtam?! Talán őrködtem!
Macskucs méltatlannak érezte volna a mentegetőzést: odament, mert ki akarta kérdezni Galambékat bizonyos elveszett intézeti gyerekek felől, hiszen Galambék mindenről tudtak, ami Bővárosban történik.
– Miért mondtad Kutyecnek, hogy vadászni mész Galambékra? Mert ezt mondta neked, ugye, Kutyec, amit aztán te nekünk mondtál, nem? – próbálta Kotek Totyi védeni a vádat.
– Szerintem Macskucs azt mondta, hogy vigyázni megy, csak Kutyec értette úgy, hogy vadászni megy – kottyantotta közbe Gólya Nimród pártfogólag. Medvegyev vakarózott.
– Ez nem túl életszerű – morogta. Elindult hazafelé. Macskus bántatlanul elmehetett.
Woalák
Az eső előérzetére Gólya Nimród tanyáján gyülekeztek. A párás levegőben a salátát ellepték a csigák. Cicmuk, Porcika és a fiúk csipegették a csigákat, begyűjtötték a salátát, miközben illatosan, mint a fűszervaj, ütött ki bőrükön az izzadság. Éppen végére értek a salátasornak, amikor köhögtető szél érkezett. A szél-gomolyagok egymás után gördültek le a meddőhányú partfalán, lehengerelték a kaszálót, lekókasztották a salátát, és messze, messze, nagy döndüléssel csapódtak a gyorsvasút műanyag tubusához.
– Ez a szél nem hoz esőt. – osztotta meg Gólya Nimród vendégeivel megfigyeléseinek egyikét. – Sose, amikor a dombról jön. Csak akkor esik, ha a budi felől fúj. De akkor mindig.
A meddőhányó mögül előfolyó kék ég, mintha valaki bordó festéket csurgatna hozzá, lassan sötétlilává változott. A szél erősebb és erősebb lett, kikaparta a fűcsomók közül a meddőhányók porát, az pergett is, mint a korpa, rátapadt a fűre, veteményre, a kiterített ruhára, mindenre. A lila lötty (ă Porcika) gyorsan szétfutott az égen, sötét lett, mint vetítés előtt, a vad szélcsóva átsüvített Bővároson, felszippantotta a sötétséget, s feltárult az égi mozivászon.
A meddőhányók mögül felemelkedett az első elefánt-forma léghajó és csattogó kötélzettel átsuhant a Repülő-dűlő felett. Négy oszlopláb-nyúlványán egy irdatlan méretű kosár lengett. Gólya Nimród kertjében az esőváró kompánia megilletődve bámulta a szerkezetet. Látóterükbe úszott a következő hajó, majd a jött egy tucat, aztán száz, több száz! Ott lebegtek az égbolt összes emeletén.
Megérkeztek a woalák.
Afrikából jöttek, mint azt a Bővárosi Tudományegyetem néprajzosai vélték. De hogy a hatalmas Afrika melyik szegletéből jöttek, senki sem tudta, és a legkevésbé ők maguk tudták elmagyarázni. Beszéltek homokról, vízről, hegyről, lapályról – úgy lehet, végigvándoroltak a kontinens fölött, mielőtt ideértek. Csak aggastyánok és gyerekek voltak a háncsból kötött gondolákban. Vajon a woala férfiak és nők, akik a csodálatos repülő gömböket készítették, hol maradtak? Élnek-e, halnak-e? Ha támogatnád a woalák eredetét kutató expedíciót, kattints ide! Az elefántos gömböket pálmafélék leveleiből ragasztották össze. A Bővárosi Tudományetem Jövőkutatási Tanszékén valószínűsítették, hogy ragasztóként egy több száz éve kihalt poszméh nyálát használták, mely váladék képes arra, hogy különféle anyagokat egymáshoz emésszen.
A szél előrevágtatott, elhagyta a léghajó-csordát, a gömbök mozdulatlanul függtek Bőváros felett, súlyuk lett, s úgy tűnt, ezen túl új mintázata lesz az égnek. Egyszercsak kinyílott az egyik gondola feneke, fekete testek hullottak ki belőle, aztán ugyanígy egy másik gondolából, aztán szinte egyszerre mindből.
Porcika felsírt félelmében és gyönyörűségében. Cicmuk behúnyta a szemét, reménykedve, hogy csukott szemmel is azt látja, amit, és akkor nincs baj, hiszen csak álmodik. Kotek Totyi meg kibuggyant (ă Porcika) szemmel leste a képtelen képet, és izgalmában elfelejtett levegőt venni.
A jövevények, sok-sokezernyi, szétszóródtak a levegőben.
Libegtek, forogtak, szitálva szálltak, mint a pernye. Földet is úgy értek, süllyedve, ereszkedve, a háztetőkön, fákon megtapadva, el-elemelkedve. Csupa fekete, madárcsontú, csörgőbőrű öreg és kisgyerek.
A gömbök felvonulásakor néhány percre még Bővárosban is megállt az élet. Persze ez csak a civil lakosságra igaz, hisz a légvédelem nagyon is felélénkült. A katasztrófavédelmet riadóztatták, és a földönkívüli elhárítás ügynökeinek zsebében felciripelt a vészhívó. A mozgósítás totális csődjét jelezte, hogy még el sem készült az első hivatalos helyzetelemzés, mikor a lakosság már elkezdte begyűjteni az égi jövevényeket, sőt a lakótelepi gyerekek a begyűjtött woalákkal a hónuk alatt fellifteztek a toronyházak tetejére, és újra meg újra megröptették őket.
Feltámadt a szél, a terhüket vesztett elefántgömbök magasra emelkedtek és nagy sebességgel elindultak észak felé. A légelhárítás végül egyet leszedett közülük. Helyreállítását követően e gömböt a főtéren állították ki, s napokon át a város fő attrakciója volt. A wolalák iránt is óriási kereslet mutatkozott. A tízmilliós nagyváros a párezer woalát percek alatt elnyelte. Azoknak lett woalájuk, akik nem voltak restek az utcán felnyalábolni, és hazavinni egyet. A hoppon maradt tehetősek érdekcsoportjai harcba szálltak a woalák újraelosztásáért, és elérték, hogy járványveszély ürügyén az Igazgatótamács elrendelje a woalák kötelező beszolgáltatását. A kerületi gyűjtőhelyekről aztán, azok, akik a nagy összegű óvadékot képesek voltak megfizetni, mint úgynevezett woalavédnökök, hazavihettek egy-egy woalát a gyerek örömére, a szomszédok bosszantására. A Bővárosi Örömhír woalás különkiadásának letöltéséhez kattints ide! Szépek voltak a woalák. Az öregek fehér, göndör haja, leffegő, karéjos füle, narancssárga-zöld ágyékkötője, a gyerekek biliárdgolyónyi szeme fehérje, rózsaszín tenyere a legtöbb városlakót elgyönyörködtette.
Aztán woala-őrület, ahogy jött, elszállt. Talán egy hétig sem tartott. A divat múlását sietette, hogy a woalák attól kezdve, hogy vízhez és élelemhez jutottak, kakálni és pisilni kezdtek. Ráadásul kitestesedtek, elvesztették röpképességüket. Védnökeik legelőször a woala-mamóktól szabadultak meg. Az idős woala asszonyok ahogy lábraálltak, nagyon megcsúnyultak. Az élet mulandóságára emlékeztettek. Csupa görbeség volt mind, csupa varas csecs, miközben a médiában a vezető kozmetikai konzorcium Légy szépséges szépkorú! kampánya futott. Az utálatos öreg woalákat sorban kitették az utcára. Csoportokba verődve sodródtak ide-oda tanácstalanul, míg felfedezték és elfoglalták Galambék helyét Bőváros rengetegében.
Egy woala a Repülő-dűlőre is jutott. Valahogy elsodródott a földreszállók fő áramlatától. A lignitmeddőből felszálló meleg fuvallat nyúlt a teste alá, emelte át a vasút tubusán, és tette le a Gólya Nimród házával szemközti réten. Szellő kélt, belekapott a jövevénybe, s pödrődve, zörgölődve tovasiklott. Mire utolérték és körülvették, már megkapaszkodott egy kankalin szárában. Kislány volt, nagyjából tíz éves lehetett.
Angyal Kankalin
A kislányt bevitték a tornácra, a függőágyba fektették, és vizes törölközővel simogatták a testét.
– Nálam marad, mert az én házam előtt ért földet! – közölte Gólya Nimród.
Lehurrogták. Nem, ez lehetetlen.
– Nálad nem maradhat, mert te… béééla vagy – mondta Porcika.
– Nem béla! Hanem béna! – Jaj de buta vagy te, Porcika! – csóválta a fejét Cicmuk.
– Tudom én, hogy béna. Csak nem akartam megbántani! És hiányzik egy veséd is. Mert eldonoroztad (©Porcika). Ugye Nimród?
– Nem igazság! Akinek rossz a lába, annak legyen rossz minden? Én akarom! – erősködött Gólya Nimród, de továbbra is csak hurrogtak rá- Nem, nem, ez sajnos lehetetlen!
– Nálam mindene meglenne. – mondta Cicmuk. – Egy lánynak anya kell!
– Hol vagy te az anyához, Cicmuk? – kötött bele Porcika. – Életedben sem láttál még anyát!
– És te? Te se láttál! Sose! – görbült le Cicmuk szája.
– De nem is anyáztam!
Medvegyev érezte, hogy kezd elfajulni a vita, átvette a szót.
– Vegyünk számba mindenkit. Tegye fel a kezét, aki a gyereket akarja!
Feltették a kezüket, Medvegyev is. Gólya Nimród mind a két kezét felemelte.
– Ez itt Macskucs keze! – integetett az egyikkel. Egyhangú hurrogás volt a válasz. Nem, nem. Ez lehetetlen. Macskucs nincs jelen. Különben is alkalmatlan.
– Namármost, Galambékat is kihagyhatjuk. Ők a pillanatnak élnek. Nemde? – folytatta Medvegyev. De, de! Mindenki egytértett.
– A legalkalmasabb nyilván én vagyok – szögezte le Medvegyev. – Tapasztalt vagyok. Erős vagyok. Meg tudom védeni. Nyugodt élete lesz mellettem.
– Agyonra nevelnéd. – mondta Porcika.
– És halálra untatnád! – így Cicmuk.
– Rád, Medvegyev, – sóhajtott Kotek Totyi, – fontosabb feladatok várnak… – Nekem viszont nincs semmi dolgom jelenleg… Csak a játék… – vette át a kezdeményezést.
– Te még pici baba vagy! – csapott le rá Cicmuk. Nekiestek Kotek Totyinak. Cumizik. Saját magáról se tud gondoskodni. Az egész Repülő-dűlőn nincs olyan asztal, amit felérne.
– Talán nem is szobatiszta – sütötte rá Porcika.
– És most is lóg a taknya. – így Gólya Nimród.
Kotek Totyi befogta a fülét, és ordítani kezdett. Közben rugdosta Medvegyev sípcsontját, aki hiába mondogatta, hogy – Ez nem volt szép tőletek… – mert mindenkinek fülig ért a szája.
A kislány a figyelmet magára vonva megmozdult a függőágyban. Sóhajtott. A saját sóhajától megemelkedett a teste, rá kellett teríteni a vizes törülközőt, hogy visszanyomja a hálóra.
Porcika is ringbe szállt a gyerekért.
– Nekem kell a kicsi préda! – jelentette ki érdes hangján, és harcra készen felrántotta dzsekijén a fémcipzárt.
Szó se lehet róla! – Háborodott fel egyszerre az egész társaság. – Mocskos szájú vagy! – Neked meg büdös a pofád! – Nincs egy épkézláb mondatod! – Neked meg mindjárt nem lesz egy ép kézlábad! – Romlott vagy! – Anyád a romlott túró! – És így tovább. Kutyec, aki idáig meg sem szólalt, azt mondta, hogy szerinte a kislányra kell hallgatni. Ő pedig Gólya Nimródot választotta, mert ide szállt le a háza elé.
Ebben maradtak.
A nyikhaj
A nyikhaj a tetőn napozott a woalák érkezésekor.
Ez a nyikhaj külsőségekben is a legvadabb stílust képviselte. Túllépett az esernyőcske-fül, a kutyanyelv, vagy a hammerhomlok játékos, meghökkentő irányzatain. A nyikhaj bora-bora ábrázatot viselt. A bora-bora stílus, a sör-és-perec-arc, a thalesz tétele, és a hasonló, graffiti alapú arc-irányzatok lázadó ifjak és lázadó plasztikai sebészek egymásra találásának eredményeként jöttek létre. Ábrázatért kattints ide! Éles kontúrok, önfelmutatás, csak bennfentesek által érthető üzenetek, – ez volt a bora-bora lényege.
Mint amikor vetítés előtt a hangoskodókat lepisszegik, úgy halkult el a város, és lett csend, ahogy az elefántgömbök megszállták Bőváros egét. A szokatlan csendre a nyikhaj felleffentette szeméről rózsaszín fülkagylóit. A gömbelefántokból kipergő woalák látványa úgy megbirizgálta ingerküszöbét, hogy felült, és arca bora-bora stílusjegyekkel nehezen megformázható, álmélkodó kifejezést öltött. Korához és egyéniségéhez illően néhány másodperc alatt feldolgozta, megemésztette, és megunta a látványt, és máris valami szokatlant, valami érdekességet kezdett kutatni a gyorsan kiismert képen. Így fedezte fel, hogy egy testecske kiválik a szitáló tömegből, ellibeg Dél felé, és valahol a tubusvasút vonalánál elhagyja látóterét. Mihelyt a kivétel kitűnt a képből, a nyikhaj rögtön el is felejtette. Felpattant, és szaladt az utcára jövevényt szedni.
Hamar megtalálta a maga woaláját.
A vén woala a ház mellett parkoló biciklik közé esett, ott vergelődött a küllők, pedálok és bowdenek szorításában. Óvatosan kiszabadította a testet, vigyázva, nehogy elszakadjon. Mindenkinek jutott woala, akik időben észbekapott. Forgatták, nézegették őket, csodálkozva emelgették a súlytalan testeket, tapogatták recsegő, száraz bőrüket, a tarka ágyékkötők egyszerű anyagát. A nyikhaj a vele egyívásúakhoz csapódva, a woaláját a feje fölé tartva rohant a tetőre, s hujjogva, kiabálva röptette az öreget. A megúnhatalan játékhoz egyre magasabb és magasabb házakat keresett.
Mikor kihirdették a járványveszélyt és elrendelték a woalák beszolgáltatását, a nyikhaj lázadó módon elrejtette a maga játékszerét a lépcsőházi villanyóra-szekrényben. Ám hiába, valaki meghallotta az öreg neszezését, és beszolgáltatta a kerületi begyűjtő központban.
A nyikhaj napokig dühösen, a játék szabadságától való megfosztottság sérelmében duzzogva napozott a lapos tetőn, mikor eszébe villant a társaitól még a levegőben elszakadó woala.
Elhatározta, hogy megkeresi.
A Nagy Parkhoz érve visszahőkölt – mintha egy másik bolygó belsejébe kellene behatolnia. Fák és bokrok végeláthatatlan szövevénye állta útját, sehol egy él, egy szöglet, egy sík vagy sprőd felület, sehol egy fal, sehol a hőközpontok, klímaberendezések, járművek, millió test működésének lábdob-szerű alapzaja. A nyikhajokra jellemzően csupán egy pillanatig habozott, s máris belépett a fák közé.
Macskucs, mint máskor, alkonyati portyára indult a városba. A szokásos körültekintéssel közelítette meg az átjáró gödröt, és ez alkalommal kifizetődött az óvatosság – egy betolakodó álldogált a gödörhöz közel. Macskus lelapult az akácost szegélyező bokrok mögött, visszakúszott egy darabon, aztán futásra váltott, és Medvegyev házáig meg sem állt.
– Egy idegen van a gödörnél – lihegte el.
– Kiféle szerzet? – kérdezte a dűlőgazda.
– Ha jól láttam, egy nyikhaj.
Medvegyev szemében harci tűz lobbant.
– Merre van a büdös disznó?
– A gödörnél láttam.
Medvegyev a tenyerébe köpött, és elindult az átjáró felé.
A nyikhaj valóban ott volt, a gödörtől nem messze guggolt, és a sípcsontját vakarászta. A környezet, amibe csöppent, minden addiginál ellenségesebben vette körül. Az akácerdő agyagos talaján főleg csalán tenyészett, és a szúnyogok tanyájként ismert csemcsegő szamárfű. A korhadó ágakról százlábú rovarok hullottak a nyakába, bokája cuppogva ragadt a kenőcsös agyagba, és kapálózásával maga ellen lázította a szúnyogokat. Dehogyis akart ő magának woalát! Rohadjon meg mind, ahol van! A napfényt akarta csak, és a napozót a házuk lapos tetején.
Medvegyev a hátába került. Slisszant a barna derékszíj, s a nyikhaj máris összekötözve lógott egy ág csonkján.
– Na, te nyikhaj – kezdett Medvegyev a vallatáshoz – mit keresel itt?
A nyikhaj, most, hogy már biztonságban lógott, készséggel válaszolgatott.
– Egy woalát kerestem. Néhány napja…
– Egy woalát kerestem, uram! Mi az a woala?
– A woalák azok a fekete öregek meg gyerekek, uram, akik pár napja hullottak az égből – válaszolt a nyikhaj.
– Woalák. Na és megtaláltad, amit kerestél?
– Nem uram, nem találtam meg. – Medvegyev elgondolkodott, mivel vehetné el a nyikhaj kedvét a további kereséstől. Ijessze halálra? Fenyegesse meg? Ugyan! Ijesztés, fenyegetés a nyikhajlélek tápláléka. Akkor mit tegyen?
– Hát nem is találhattad meg, – nézett a fiú cimpás szemébe – mert én találtam meg. Az enyém! Megértetted, nyikhaj?
– Meg, uram! – jött a lemondó válasz.
Ez volt a legjobb megoldás. Ha egy nyikhaj valamit tisztelt egyáltalán, az a magántulajdon védelmére kelt erő volt. Már amennyiben a magántulajdon védelmezése nem korlátozta elviselhetetlen mértékben a nyikhaj akarati szabadságát. De ez esetben ilyen mértékről talán nem volt szó.
A vallatásnak ezzel még nem szakadt vége, hiszen a nyikhaj elengedése biztonsági kockázatot jelentett volna a Repülő-dűlő számára. Medvegyev leakasztotta a betolakodót a fáról, és mintha csak mellékesen érdeklődne, megkérdezte:
– Mondjad öcsém nyikhaj, merrefelé laksz?
– Ott a város túloldalán, a toronyház-soron, uram.
– Ez igen. Aztán hogy kerültél ide, be?
A nyikhaj maga is csodálkozott, hogy a tubusvasút a felszínen milyen magas, simafalú félhengerben fut. Csak ment, ment, követve a fehér műanyag burkot, és nem talált a felületén sehol egy dudort, egy horpadást, repedést, vagy bármi más kapaszkodót. Rendületlenül bízott azonban városlakói tapasztalatában, hogy minden embernél magasabb építményen valahol lennie kell egy vészlépcsőnek, villámhárító zsinórnak, ereszcsatornának. Kutakodva haladt a burok mentén, mikor alkonyattájt, magasan fent, a tubus vállvonalában észrevette a görbülethez idomított fémlétrát. Vakmerően felmászott egy vékonyka, magas nyár sudarára, s a nyurga fát himbálva ügyesen áthintázta magát a létrára. A létra csak a burok tetejéig tartott, a másik oldalon nem volt folytatása. A nyikhaj nem tétovázott, felhúzta derekán az inget, és a csúszást bőre tapadásával fékezve, mint egy puha radírgumi, csikorogva lesiklott a tubus túlsó falán.
Ezt a történetet így, ahogy volt, elmesélte Medvegyevnek. Medvegyev megkönnyebült, hogy az átjáró gödör létezése titokban maradt. Maradjon is így. Sóhajtva háttal fordította a fiút, és felnyírt tarkójára ütött ökle kalapácsával. A nyikhaj összecsuklott. Medvegyev felnyalábolta, áthúzta a gödrön, és elcipelte a Nagy Park városi bejáratáig.
Még aznap éjjel végigjárták a tubus tetejét, s leszereltek minden lépcsőt. Másnap délelőtt ott ült az egész társaság Cicmuk kávézójában. Még Galamb Balambér is ott volt Galambék képviseletében. Értekezlet előtti zörgős csend töltötte be a helyiséget.
– A tegnapi napra datáltan 18 és 19 óra között, a területre behatolt egy illetéktelen személy. Elfogtam és ártalmatlanítottam. Az éjszaka folyamán az eddig feltáratlan tetőlétrákat feltártuk és leszereltük. – Medvegyev hatásszünetet tartott – A gödröt is betömjük, – koppantott az asztalra – legalább megszűnik a ki-be járkálás. – mondta, és jelentőségteljesen Macskucs szemébe nézett. Tény, hogy Macskucs naponta ki-be közlekedett a lyukon. Mindenkiben ott bújkált a gyanú, hogy Macskucs odakint görbe utakon jár.
– Igen-igen, Macskucs, rólad beszélek. A végén a nyakunkra hozod a külvilágot.
– Én ki akarok járni. És vissza is akarok jönni. – felelte a Macskucs.
– De ez az, amit megszüntetünk. Döntsd el, vagy ki, vagy be. – így Medvegyev. A bejelentést hosszú csend követte.
– Lehet, hogy egyszer majd el akarok menni innen – sóhajtotta Cicmuk.
– Lehet, hogy én is. – tette hozzá Porcika.
– Egyszer mindenki el akar majd menni, szerintem. – mondta Gólya Nimród.
– Ha betömjük a lyukat, akkor nem tud beesni senki. A szüleim se, például. – szólalt meg Kotek Totyi. – És Angyal Kankalin nagyapja se. Se senki. Mi sem lennénk itt, ha te betömöd magad után.
Csendben ültek. Gondolkoztak.
– És ha beesik megint egy nyikhaj? Vagy egy rabler? Vagy egy csumigáz? – kérdezte kisvártatva Medvegyev. – Akkor mit csináltok?
Ezen is lehetett gondolkozni.
– Majd az csináljuk, amit mondasz, Medvegyev – szólott Kutyec, mire mindannyian megkönnyebbülve helyeseltek.
Macskucs
Macskucs harmadikként költözött a Repülő-dűlőre. Érkezésekor Medvegyev és Kutyec már ott tanyáztak.
– Ki fia-bornya vagy, te gyerek? – kérdezte Medvegyev lekezelőleg, pedig Macskucs már kibajszosodott a gyerekkorból.
– Macskucs a nevem – mutatkozott be. Reszketett a fáradtságtól, sebek és foltok borították, mint egy utcai harcost. Medvegyev alaposan szemügyre vette belső, rendmesteri szemüvegén keresztül.
– Lám, lám! – mondta, és figyelte Macskucst, aki az egyik lábáról a másikra állt. – Mesélj Macskucs, mikor loptál utoljára? – Macskucs nem mutatott meglepetést a kérdésre. A fülén ott volt a zöldtintás intézeti tetoválás. Akinek volt szeme, láthatta jól, miféleforma szerzet.
– Legalább huszonnégy órája nem loptam – válaszolta.
– Úgy, úgy. És mit loptál huszonnégy órája, te jómadár?
– Egy fagylaltos kocsit loptam el…
– Ejnye, és nem szégyelled magad, ellopni a gyerekek csemegéjét?
– Éppenhogy nekik loptam! – feleselt Macskucs önérzetesen.
Macskucs napok óta szökésben volt, és mivel még sohasem tért vissza üres kézzel, most sem akart csalódást okozni a barátainak. Mindig vitt valami ajándékot az intézeti gyerekeknek, akik legalább százan voltak. Ha száznak kell, száz lesz – nem méricskélt, pilinckázott, hanem eldöntötte, megcsinálta, slussz és passz. A javítóintézetbe is hasonló módon került. A szülei elküldték a tóra, hogy fogjon egy zacskó halat, ő meg nem bízta a dolgot a véletlenre, leeresztette az egész víztározót! A helyi sajtó törvényszéki tudósításának letöltéséhez kattints ide! Így került a szabad mezőkről javítóintézetbe, kisvárosból Bőváros rengetegébe.
Ez alkalommal egy Nelli® fagylaltos kocsira vetett szemet, ami ott állt málnaszínű, deres dobozával odafagyva az utcasarokra. A Nelli® fagylaltnak nem volt párja Bővárosban. A vályúk felett egy lapaj suttyó állt öles fagylaltos kanalával, s a kimért gombócokat hordta szanaszét boldog, s boldogtalan. Várt, amíg a lapaj suttyó magára marad a sarkon, s akkor odalépett.
– Hat gombócot kérek – mondta Macskucs, és a lapaj felé nyújtott hat szem gesztenyét.
– Így nem lehet. – volt a válasz.
– Hát már hogyne lehetne, – erősködött Macskucs – kiméred a hat gömböt és már meg is vagyunk.
– Ezek gesztenyék, nem pénzek! – vitatkozott a lapaj.
– Hat gesztenye, vagy hat pénz, nem mindegy neked?
– Hogy lenne mindegy? – forrt a lapaj. – A pénz az pénzt ér, a gesztenye meg ingyen van!
– Nincs az ingyen! – vitatkozott Macskucs. – Két bukfencért adták a kártyások a parkban! Tessék! – azzal vetett két gömbölyű bukfencet a járdán. – A bukfenc csak ér valamit!
– Nem úgy van az, – akadékoskodott a lapaj – a bukfenc se ér semmit!
– Nem-e? – háborodott fel Macskucs – Úgy értsem, nem adsz hat gombócot érte?
– De még egy felet se! – vetette oda a lapaj.
– Vagy úgy! – mordult rá Macskucs. – Ha fagyit nem adsz, add vissza a bukfenceket!
– Ugyanmár! – ellenkezett volna a lapaj, de Macskucs letorkolta:
– Lehet, hogy két bukfenc nem ér meg hat gombócot, de két bukfencet biztos megér!
Ezt kár lett volna vitatni. A lapaj szuszogva nekikészült a bukfenceknek. Mire felállt, a fagylaltos kocsi szőrén-szálán eltűnt. A csengettyű hangja egyre vékonyodott a forgalom zajában.
Macskucs visszatért az intézethez. Az épület ott állt a megszokott helyén, de a gyerekek nem voltak sehol. Igaz, a felügyelők sem, bár azok nem is hiányoztak neki egyáltalán. Hiába járta körül a háztömböt, s kérdezősködött, senki nem tudott semmit. A bejárati őrszobát egy háztartási gépeket árusító üzlet foglalta el, annak tulajdonosa csak annyit mondott, hogy egy hete bérli az üzletet, és éppen házaló ügynököt keres. Látja, jóravaló ifjúval van dolga, beállna-e a szolgálatába? – kérdezte Macskucst. Szép pénzt ígért, jutalékos alapon. Macskucsnak a legkisebb gondja is nagyobb volt most a pénzkeresésnél. Tépelődve ballagott vissza a fagylaltos kocsihoz. Felült a nyeregbe, s földig lejárt lábait feltette pihentetni a hűvös tégelyekre. Talán el is bóbiskolt a csalódottság és fáradtság súlya alatt. Egy percet sem pihenhetett, s kifordították a nyeregből. Arra ocsúdott, hogy ott áll fölötte a lapaj suttyó, nem is egy, hanem mindjárt négy. Mintha kalapáccsal ütötték volna a testét, s hiába gömbölyödött össze, hangos rikkantásokkal rugdosták egymásnak, akár egy rongylabdát. Később Macskucs elvánszorgott a közeli parkba, mélyen bevette magát a bokrok közé, s elájult. Órák múlva, egy gödör mélyén tért magához.
Kutyec nem volt elragadtatva attól, hogy Macskuccsal kell megosztania a mégoly tágas Repülő dűlőt. Zsigeri ellenszenvet érzett a telepes-jelölt iránt.
– Ne tekintsed őt Kutyec, hanem törődj bele – ment az ellenvetések elébe Medvegyev. Erre sarkallt a Tekintet nélküliség törvénye, avagy a Dűlő Első Törvénye is – ahogy Medvegyev a saját kijelentését szerényen elnevezte. A törvény kimondta: „Aki bajban jön, az tekintet nélkül bejöhet”. Macskucs pedig bajban volt, a vak is látta, így hát Kutyec morgott egy keveset és ment a dolgára. Medvegyev sem volt boldog, hogy éppen Macskuccsal nőtt a népesség, mert Macskucs kimászkált Bővárosba, és sose lehetett tudni, kiket-miket hoz a Repűlő-dűlőiek nyakára.
Gólya Nimród
Macskucs magányos természet volt, mégis szeretett tartozni valahová. Mostantól a Repülő dűlőhöz tartozott, hát innen indult magányos utakra. Csavarognia kellett mindenáron, ezt diktálták hazulról hozott ösztönei. Ha nincs ez a csavargó, rossz szokása, Gólya Nimródot sem találják meg, vagy halva találják, ha egyáltalán.
Két évesen, mikor kiderült, hogy soha életében nem fog lábra állni, Gólya Nimród a Szívek szive hálózat egyik Babaházába került. A Babaházakba az árvákat, és azokat a gyerekeket helyezték el, akiknél felfedeztek valamilyen születéskori rendellenességet, vízfejet, farkastorkot, nyitott gerincet például. Ahogy nőttek a gyerekek, átkerültek a Szívek szive hálózat zöldövezeti telepére. Végül, mikor felnőttkorba léptek, a Rehabilitációs Központokba utalták őket, és ott éltek, amíg csak bírtak. A Szívek szive hálózatnak köszönhetően Bővárosban senkinek sem kellett rokkantakat, nyomorékokat, torzszülötteket kerülgetnie, velük álmodnia, vagy a saját épsége és szépsége miatt lekifurdalást éreznie. A Szívek szíve hálózat miatt sem kellett lekiismeretfurdalást éreznie senkinek. A szépítőszerek, fittness-magazinok, szolárium szolgáltatások, testformáló műtétek után befolyó adót Bőváros bölcsen a Szívek szíve hálózatra költötte. Megannyi újságcikk, TV-műsor igazolta, hogy az ép gyermekek közül is sokan odavágytak.
Gyemekkora végén Gólya Nimród a bővárosi 4. sz. Rehabilitációs Intézetbe került. Udvartalan, magas, rácsos épület lett Gólya Nimród új otthona, aminek belsejét úgy alakították ki, hogy abban minden és mindenki könnyen lemosható legyen. Sokan voltak a szobákban, alig fértek el. Még a folyosókon is feküdtek. Gólya Nimródtól, amint megérkezett, elvették a kerekesszékét, hogy ”ne ficánkoljon”. Csak este ülhetett bele. Egyszer, ahogy leszállt az éjszaka, két ápoló beemelte a székébe, és már gurították is a lifthez. Sétálni indultak! Gólya Nimród még életében nem sétált az utcán, és most mégis, mégha éjszaka, ezekkel a zord ápolókkal is! Majd kibújt a bőréből.
Finom esőszag volt, suhanó autók kerekei spriccelték a hártyás vizet, s mintha képeskönyvet lapoznának, peregtek el előtte a kirakatok. Egy parkba érkeztek, ahol az ápolók lihegve megálltak. Az egyikük belépett a bokrok közé, sokáig lehetett hallani a csörtetését. Néhány perc múlva visszatért. Na, kiástad? – kérdezte, aki a kocsinál maradt. Nem ásunk, találtam egy gödröt. – mondta, aki visszajött, azzal magukkal vonszolták Gólya Nimródot székestől. Egy fehér falhoz értek, ahol egyikük a kicsi ásója lapjával fejbe vágta Gólya Nimródot. Felkapták, beledobták a gödörbe, utána hajították a szekerét, ásójukkal ráomlasztották a gödör partfalát, és elmentek.
Másnap este Macskucs a szokásos portyára indult, de most nem jutott messzire. Beletelt egy jó órába, mire Gólya Nimródot felvonszolta a gödör túloldalán, aztán egy másikba, amíg kocsiján haza rángatta, végig a gidres-gödrös, köves-gazos ösvényeken.
A Hold Küldetés
Bővárost kivéve minden valamirevaló való nagyvárosnak volt zászlaja, címere, esetleg miniatűr emlékműve a Holdon. Bőváros nem azért maradt le a többiektől, mert nem volt elég gazdag, hanem, mert – ahogy egy ismert publicista fogalmazott – „a saját főterét nézegető” közösség városa volt.
Alighanem a woalák érkezése tette, hogy a bővárosiak elkezdtek az ég felé tekintgetni, s ezzel együtt a gondolataik is egyre többször jártak odafent. A közszellem kitárulkozott, fölfelé nyújtózkodott, de felajánlkozása viszonzatlan maradt, mert az ég, egy hullócsillag nem sok, annyi közeledést sem mutatott Bőváros felé. Ebbe a kielégületlen ürességbe dobta be a városi egyetem Jövőkutatási Tanszéke a Hold Küldetés ötletét, amire rácsaptak: a politika, a közszereplők, a média, tülekedtek a szponzorok.
„Rakétaujj írja Bőváros nevét a Hold porába!” – ezzel a szalagcímmel jelent meg a legkelendőbb bővárosi lap az űrkikötő alapkő-letételének másnapján. Befolyásos politikusokból, neves tudósokból és híres művészekből megalakult a Hold Küdetés Tamácsa. A Tanács azt javasolta, hogy Bőváros holdjárót küldjön a Holdra. Egy holdjáró önmagában is a dinamizmus üzenetét, a haladás eszméjét hordozza, szemben más városok röghöz kötött, holdba döfött zászlaival, mert a masina majd kráterről-kráterre, kőtengerről-kőtengerre jár, míg világ a világ, és még két nap. Azt is javasolták, hogy legyen egy kis rekesz a holdjáró oldalán, amelybe helyezzenek el egy bővárosi ereklyét, így terjesztve ki Bőváros valós jelenlétét a valós Univerzumra. A jövőnek és esetleges földönkívülieknek ezen ereklye közvetíti majd Bőváros, vagy, ahogy a Tanács kiáltványa fogalmazott, „a bővárosiasság” lényegét.
A média – néhány bloggertől eltekintve – rajongva fogadta a holdjáró ötletét, s ennek hatására a legtöbb bővárosi részt akart venni a projekt kidolgozásában. Számolatlanul érkeztek javaslatok arra, hogy mi legyen a rekeszben. A Hold Küldetés Tamácsa döntése alapján annak a bővárosi születésű hírességnek valamely személyes tárgyát küldik a Holdra, aki a legnagyobb hatást gyakorolta a világra. A közvélemény-kutatás az akkor éppen huszonöt esztendeje elhunyt Szabó Lajos-t hozta ki, aki Bobo Lou néven szerzett magának, s Bővárosnak elismerést. Bobo Lou, a Dongóhangú, egy teljes héten át vezette öt földrész slágerlistáját „A mama csókja” című slágerével. Senki más bővárosi nevét nem ismerték többen az övénél.
Szabó Lajosnak viszont egyetlen személyes tárgya sem volt hozzáférhető. Halálát követően mindene neves aukciós házak kalapácsa alá került, a gyűjtők egekig licitáltak még babakori hajtincseiért is. Mikor kiderült, hogy ő képviseli Bővárost a világmindenségben, az emléktárgyak értéke csillagászati magasságokba szökött, és nem volt gyűjtő, aki megvált volna kincsétől. Mit lehetett tenni? Bőváros exhumáltatta Bobo Lou holttestét, hátha egy gyűrű, egy spiccvas, egy szipka, vagy bármi előkerül. De semmi. Csak egy műfogsort találtak a porló csontok között. Hibátlan, fehér porcelánfogsor volt, kétségtelenül Bobo Lou személyes, talán legszemélyesebb tárgya.
Érezhető volt egy pillanatnyi megtorpanás a médiában, de tényleg csak egy sóhajtásnyi ideig tartott a csend, aztán meggyőzően áradt a biztatás, a méltatás, a bátorítás a Hold Küldetés Tanácsa felé. Legyen hát! Legyen hát a fogsor! Volt néhány kritikus, mondhatni cinikus hang. De hát mikor nincs, legyintettek a nemes ügy támogatói. A fogsor az ismeretlen fogművesnek állít emléket, aki azt készítette, szajkózták a cinikusok. Nem úgy van, a fogsor Bobo Lou testét testesíti meg, szögezték le a nemes ügy támogatói.
Alig egy év alatt felépült az űrkikötő, annak avatása után egy hónapra elkészült a holdjáró, amit közszemlére tettek Bőváros főterén, amit erre az alkalomra holdbéli tájjá varázsolták át: a díszburkolaton kőhalmokat, mesterséges hepehupákat, meddő dombokat építettek, s a holdjáró a napelemek kifogyhatalan energiájától hajtva önvezérlő tapadó kerekein csak rótta, rótta a köröket, a nézelődők legnagyobb gyönyörűségére.
Halleluja
A városatyák útja a Halleluja Köztemető régi fertályán keresztül vitt Bobo Lou sírjához, elhagyott, kidűlt-bedűlt sírok között. Az elvadult puszpángrengetegből felriasztott banánok, woalák, hajléktalanok futottak szét, és Galambék közül is előkerült néhány család. Nyilvánvaló volt, hogy a temető e régi, lepusztult része, ez a száz értékes hektár több figyelmet érdemelne a várostól. Erről beszélgettek a képviselők egyetértően, miközben átértek a temető virágzó, élő oldalára, ahol Bobo Lou terjedelmes sírboltja állt. Még el sem döndült az első csákányütés a Bobo Lou maradványait őrző üreg mészkő-lapján, mikor valamelyik városatya kimondta, hogy az ótemető helyén kell megépíteni a rég óhajtott mélygarázsokat bőváros lakói és látogatói számára. Miközben a sírásó legények pajszerükkel Bobo Lou koporsóját feszegették, s a városatyák csendben álldogáltak, beletörődve, hogy monogramos zsebkendőjük, amit az orrukhoz nyomnak, soha nem lesz bővárosi ereklye, megszületett a döntés a mélygarázsokról, és mire a városházára visszaértek kész volt az új jelszó: Fenn és lenn! Egyszerre a Holdon, és a föld alatt!
Hamarosan letették hát a mélygarázs alapkövét is.
Az ótemető felszámolása simán ment. Sem az alkalmi lakók, sem a halottak hozzátartozói nem tiltakoztak. Negyedszázada nem temettek oda senkit.
A sírok felforgatásának egyetlen kárvallotja Dudás bácsi lett. Arra eszmélt, hogy egy vasnyakú szörny tartja az állkapcsai között, megrázza, aztán átköpi a temetőfalon. Így került Dudás bácsi a Repülő dűlőre. Ott üldögélt egy magasra halmozott hangyaboly mellett, passzos csizmájából kilógott a nagylábujja csontja. S az a jó katonai posztó! A nadrágján, s a huszármentén szinte alig támadt lyuk. Keze ujjain még a bőr is ott feszült, de szép sárga, pengő körmével hiába vakarászta fejét, az bizony csupa sima csont volt. Szerencsére a csákó nem repült messzire, a homlokába csapta, s mindjárt jobban érezte magát. Csak eljött a feltámadás, gondolta, felállt, leporolta az egyenruhát, s elindult, hogy megkeresse az övéit, szülőket, asszonyt, pulyát, rokonokat, s falubelieket, szép sorjában.
Kutyec a papsajt-mezőn pásztorkodott. A pásztori munka abból állt, hogy egy döngölőfával körbejárt, amivel időnként a földre sújtott, így kényszerítve a vakondokokat vissza a gyökérzet alá. Kutyec időnként a döngölőt megfordította, rátámaszkodott, és pihenésképpen száraz göröngyökkel hajigálta a papsajtra ácsingózó csókákat. Így szorgoskodván egyszercsak látja, hogy a temetőfal irányából egy hajlott alak közeledik viseltes, régimódi egyenruhában. Ahogy közelebb ért, drótszerű kezét a csákóhoz emelintve megállt. Kutyec nézte, nézegette az öreget, akinek a homlokába húzott csákó ellenzője alatt nem látszott a szeme. Az arcán ragadt bőrpászmákon itt-ott szőrszálakat, aszott füle körül hosszú, vékony hajszálakat lengetett a szél. Kutyec megállapította magában, hogy a jövevény bajban van, tehát a Tekintet nélküliség törvénye szerint helye van a Repülő-dűlőn.
– Dudás János közhuszár, Savoyai huszárezred, negyedik század, jelentkezem! – szavalta pattogósan a jövevény.
– Tessék velem jönni – szólt Kutyec, és az ő nyugodtságának köszönhetően a sírból kifordított huszár megjelenése hétköznapi eseményként vonult be Repülő-dűlő történetébe.
Dudás bácsi igen elkeseredett, mikor megtudta, hogy egyedül csak ő támadt fel. Márha feltámadt egyáltalán, és nem az történt, hogy csak nem halt meg rendesen! A Repülő-dűlőiek vigasztalták, ne bánkódjon, jó dolga lesz köztük.
– Majd hessegeti a csókákat, Dudás bácsi, ne féljen, nem fog unatkozni! – biztatta Cicmuk.
– Aj, gyerekem, csókát nem hajtok, az a tisztiszóga dóga!
– Hát akkor majd kergeti a vakondokat a döngetővel!
– Az meg az én dolgom. – vakkantotta közbe féltékenyen Kutyec. – Különben a csókahajtás is. – Cicmuk kifogyott az ötletekből.
– Majd mesélni tetszik Angyal Kankalinnak – mondta Gólya Nimród. – Meg Kotek Totyikának – tette hozzá gunyorosan, amire Kotek Totyitól kapott egy rúgást a széke kerekébe. Az öreg erre nem felelt csak szuszogott, úgy tűnt, hogy a mesemondás nem volt ellenére. Mindenkinek volt hozzá egy jó szava. Porcika egy marék agyagot tapasztott az öreg szemgödrébe, majd levágott két rézgombot a mentéről, s azokat illesztette a szemek helyére. Mindjárt barátságosabb lett a vén huszár fizimiskája, így már a kis Angyal Kankalin sem bújt előle.
Ahogy delelőre ért a Nap, az öreg panaszkodni kezdett. Meleg van. Erre jött Medvegyev, hogy igyon vizet. Ivott, de a víz belezubogott a csizmájába. Ez nem jó. Porcika biztatta, hogy üljön az árnyékba. Odaült, de az se volt elég jó. Kotek Totyi legyezni kezdte a csákóval. Ez már jobb volt, de mikor abbahagyta a legyezést, megint jött a meleg, és jöttek a legyek. Tanakodtak, sopánkodtak. Akkor Kutyec azt javasolta, hogy ássák el. Ez a javaslat nagy felzúdulást váltott ki, de az öregnek tetszett. Na, akkor próbáljuk ki. Elásták. Gyorsan ki is ásták, de az öreg visszakívánkozott. Attól kezdve kialakult az a rend, hogy reggel elásták az öreget, este meg kiásták. Így zajlott az élet.
Zúzógyomor
A Hold Küldetés bővárosi izgalmai nem jutottak el a Repülő-dűlőre. Az egész Fenn és lenn programból csak a mélygarázs-építés munkálatainak gépzaját vitte arra időnként a szél. Macskucs érzékelte a kinti felfordulást, de nem hatott rá a város zaklatott kedélye. Naponta elzarándokolt az intézet épületéhez, abban bízva, hogy ahogy eltűntek, egyszerre ott is teremnek a barátai. Napra-nap telt, de hiába, semmi sem változott. Annyi azért mégis volt, hogy a napi látogatások során összeismerkedett a háztartásigép-bolt tulajdonosával. Iván Djeprefos mulatságos akcentussal beszélt, mindig dicsérte Macskucst, hogy milyen „joravalo srac”, hogy „kivalo hazalo” lenne belőle. A barátait is kereshetné közben. – Jösz-mesz, idemesz-odamesz, kerdezed hol a gyerekek, kilatta, kinemlatta sok intezeti sracok, tessék venni kavefozo, ilyen kis kopasz sracok, nemszereti kave, akkor tessék venni hutoszekreny, aztat se szereti, akkor tessek venni kutyagumi. Üres kezeddel kerdezel, gondolja kersz valami! Nagy boronddel kerdezel, gondolja, kap valami! – Macskucs beadta a derekát, és elszegődött háztartásigép-ügynöknek.
Járta a várost, kínálta Iván Djeprefos portékáit. Iván legújabb termékén, egy elemes konyhai moslékőrlő-gépen kellett volna valahogy túladnia. Konyhai zúzógyomor. Ez volt a termék fantázianeve. Mindent bele! Ez a szlogen tartozott hozzá.
Először a kerületet járta végig, aztán a szomszédos kerületet, végül a holdjáró fellövését megelőző napon késő este eljutott a főtérre. Az első pillanatban nem is tudta, hol van. Átsuhant az elméjén, hogy valami, eddig ismeretlen, titkos átjárón keresztül Repülő-dűlőn lyukadt ki. A kavicsos, meddőporos főtér akár a Repülő dűlő egyik szeglete is lehetett volna. A városházi toronyóra segített az eligazodásban, amikor tizenegy órát jelezve megcsendült a harangjáték. A néptelen téren, tőle nem messze egy fura szerkezet zümmögött, fényes, ezüst borításán megcsillant a Hold. A gép nyolc tömzsi kerekén felkapaszkodott egy dombra, kerekeit ügyesen emelgetve átjutott a köves fennsíkon és eltűnt a domb túloldali lejtőjén. Akkora volt a szerkentyű, mint egy nagyobb kapacitású mikrosütő, vagy konyhai dagasztógép. Vagy mint a konyha zúzógyomra, ami épp a vállát húzta. Macskucs ismerte az efféle látványosságokat, számtalanszor találkozott már azzal, hogy művészek mozgó, vagy mozdulatlan tárgyakat helyeztek a járókelők útjába, így akarván meghökkenteni őket, és felhívni a figyelmüket erre-arra. Macskucsnak az jutott eszébe, hogy ezzel a szerkentyűvel Gólya Nimród milyen könnyedén tudna közlekedni a Repülő-dűlő mostoha terepén.
Alighogy a gondolat befészkelte magát a fejébe, egy kisteherautó farolt a mesterséges dombocskához. Egyenruhások pattantak ki az autóból, felnyalábolták a szinte súlytalannak tűnő szerkezetet, és óvatosan egy fémládába helyezték. A fémládát becsúsztatták a teherautó farába, és ráhajtották a kétszárnyú ajtót. Macskucs nem tétovázott, és miközben az egyenruhások előrementek az utasfülkékhez, beugrott a csomagtérbe. Várt, amíg az autó felvette az utazósebességet, felnyitotta a ládát, és a szerkentyűt kicserélte az elemes konyhai moslékőrlőre. Mire az autó megállt, ő már nem volt sehol. Az egyenruhások kiemelték a fémládát a kocsiból, szépen megtörölgették és nagy óvatosan átadták két másik, más színű egyenruhát viselő beavatottnak, akik a ládát egy gömbbe helyezték, amibe azonnal-szilárduló habot fújtak, aztán a gömböt továbbadták, s az kézről-kézre járt, míg az űrrakétában kijelölt helyére nem került.
A rakéta landolását a Holdon délután ötre időzítették, hogy a legtöbb bővárosi már hazaérjen, de mégse legyen túl késő, és legyen idő megünnepelni a Hold Küldetés beteljesülését. A város himnusza szólt, miközben a rakéta méltóságteljesen a Hold porába huppant. A kamerák a Küldetés Tamácsa tagjait mutatták, meg a városi méltóságokat. Az osztott képernyőn egyszerre látszott az atyák arca és a rakéta hasi nyílásából kibúvó műanyag gömb. A gömb kettévált, nyitott belsejében felpattant a ládafedél és kifordult belőle a fényes szerkezet. Milliónyi bővárosi háztartásban zengett az ováció.
Visszafojtott lélegzettel várták, hogy a szerkezet megmozduljon, s róni kezdje végtelen útját a Hold felszínén. Ám a szerkezet nem mozdult. A rakéta oldalára szerelt távirányítású kamera ráközelített, s amikor az objektív fókusza már-már áthatolt a fényes szerkezet burkán, hirtelen megnyílt rajta egy üreg, amelyben, mint a fogak, apró marófejek sűrű körei sorakoztak. A kamerát kezelő technikus hátrahőkölt és visszarántotta a kép fókuszát, így jól látszott, ahogy a marófejek lassan körbefordulnak, s az üregből kisodornak egy üdvözlőkártyát. Köszönöm, hogy engem választott! Mindent bele! – ez állt a papírkán. Az üreg becsukódott, és sokáig nem történt semmi. Aztán megint kinyílt és becsukódott. Bár a szerkezet egy arasznyit sem haladt, végül is, mint azt a vezető hírek elején bemondták, a küldemény célba ért! A bővárosi emberek önfeledten ünnepeltek. Semmi sem csalhatta meg milliók örömteli várakozását. Persze most is volt néhány akadékoskodó, de mérvadó lapok publicistái még a lábjegyzetüket se törölték beléjük.
Macskucs másnap reggelre tartogatta a meglepetést. Fél kilencre időzített, amikor mindenki Cicmuk kávézójában ül. A teraszon nyitotta ki a nagy táskát, kivette a járművet, ami eleinte csak Kotek Totyi érdeklődését keltette fel. Sok kis gomb volt rajta, sorba nyomogatta mindet, és a szerkezet csuda dolgokat csinált: hol előre, hol hátra forogtak a kerekei, hol meg úgy tűnt, mintha lehasalna a terasz kövére, hol meg mintha a keréklábujjak hegyére emelkedett volna. A társaság akkor figyelt fel Macskucs ügyködésére, amikor a szerkezetből felzendült Bobo Lou dongóhangja. A mama csókja! – ki ne ismerte volna ezt a számot? Csak Dudás bácsi nem. Porcika ismerte, de utálta. Nála egyedül az Ütvefúrók zenéje számított. Hallva a dalt, a többiek odakuporogtak a szerkentyű köré. Macskucs matató ujjai alatt váratlanul kinyílt egy rekesz, s kifordult belőle egy fényes porcelán fogsor. Kotek Totyi felkapta, s ijesztgetni próbálta vele a lányokat, ám a Dudás bácsin edződött Cicmuk, vagy Porcika rá se hederítettek. Nem úgy Dudás bácsi, akinek szemgödrében felcsillantak a rézgombok.
– Megállj, te kis imposztor! – kiáltott a fogsorral hadonászó Kotek Totyira. – Adod ide mindjárt!
Egy-két útban lévő régi fogat kellett csak eltávolítani, és a fogsor állandó derűt varázsolt az öreg orcájára.
Miután mindenki sorban megdicsérte – milyen fiatalos lett, ezzel udvaroltak – visszafordult a figyelem a szerkezetre. Ahogy A mama csókja utolsó taktusai elcsendesedtek, előbújt belőle egy ernyőcske, ami magától a Nap felé fordult, mint egy napraforgó. A gépezet felzümmögött, s kiugorva Macskucs kezéből, baj nélkül ledöcögött a terasz lépcsőjén, és ment egyenesen, árkon-bokron át. Usgyi utána, szaladtak mind, leteperték, és addig bütykölték, míg rászerelték Gólya Nimród szekeréről a széket. Gólya Nimróddal madarat lehetett volna fogatni. Igaz, az új szekeret nem lehetett kormányozni, úgyhogy egy karóval lökdöste magát hol erre, hol arra. Mi több, elindítani, majd megállítani csak az ernyőcske kinyitásával és becsukásával lehetett. De ettől kezdve Gólya Nimród előtt nem volt akadály, és ha eddig Macskucs nagy volt a szemében, akkor ezentúl úgy tornyosult mindenki fölé mint… mint… egy istenkirály.
Kupaktanács
Összeült a kupaktanács.
Nem lehetett tovább halogatni Angyal Kankalin nagyapjának felkutatását. A kislány állandóan sírt, a mesék sem érdekelték. Amúgy is kívülről fújta már az első nagy háború csatáit, Dudás bácsi hőstetteit, tudta mi a srapnel, a kapca, a zabzsák. Már nem lehetett szóval tartani, vigasztalni semmivel, folyvást a nagyapját hívta. Mivel játszani sem akart, Kotek Totyi is nyűgös lett, rágta Medvegyev fülét, hogy kerítse elő a nagyapót, és legyen minden úgy, mint régen. Medvegyev összehívta a dűlő népét, hogy megtanácskozzák a megoldást. Igen, valóban meg kellene keresni neki a papót. És, bár mindenkinek hiányzik valaki, vagy valami, és hiába, hogy Angyal Kankalin jött legkésőbb, mégis az ő Nagyapját kellene legelőször megkeríteni. Mert, bár Kotek Totyinak is hiányoznak szülei, de ő, hiába hogy pici, hogy cumizik és lóg a taknya, már nagyfiú. Gólya Nimródnak is hiányoznak a szülei, de neki ott van maga Angyal Kankalin. Porcikának is hiányzik a gyerekkora, de ő ronda beszéddel igyekszik azt pótolni. Így tanakodtak.
– Mindenkinek megvan itt a maga baja! – sóhajtotta Medvegyev.
– És a maga boldogsága is, kivéve Angyal Kankalint. – tette hozzá Cicmuk.
Keressük meg neki a papót, mondta ki egyetértőleg az egész társaság.
– Keressük, keressük, de hol keressük? – indította el Medvegyev az érdemi tanácskozást – Nagyon-nagy a város…
– Kimegyünk, kérdezősködünk mindenhol, járjuk az utcákat keresztül-kasul! – Gólya Nimród egészen felvillanyozódott a várható kaland gondolatára.
– Én egy egész intézetnyi gyereket nem találok, – hűtötte le Macskucs – pedig mióta keresem őket! – Erre hosszabb csend következett, mert Macskucs szavára adni kellett külvilági ügyekben.
– Az is lehet, hogy már elpatkolt a vén szivar… – szólalt meg Porcika.
– Úgy van! Lehet, hogy hiába túrjuk fel az egész várost, – kapott a szón Medvegyev – közben a papó már nincs is az élők sorában…
– Akkor viszont a holtak sorában van! – kiáltott fel Kutyec.
Egyszerre indultak el Dudás bácsit kiásni. Az öreg zsémbelődött egy kicsit, de, mert Angyal Kankalinról volt szó, hamar megbékült. Elmagyarázták neki a feladatot. Ki kéne tudnia a túlvilágon, hogy látta-e valaki Angyal Kankalin nagyapját odaát?
– Szívesen segítenék, gyerekem, de én még sose voltam ott.
Meghökkenve hallgatták.
– Az nem lehet. Hát maga már elpatkolt. Vagy nem? – támadt rá Porcika.
– Nem úgy mondjuk azt. Szépen mondjad, kislyányom. Nem-e kend meg van halva? Így kérdezzed.
– Így kérdezem.
– Na, látod-e, mindjárt másabb. Meg vagyok halva gyerekem, de én oda által még nem léptem… Van ottan egy pózna, mindján az út elején, de én onnat még mindég visszafordútam.
– Hát egyszer csak túl kéne menni rajta… – erősködött Porcika.
– Kéne, kéne, de csak azt érzed, hogy azon ha általmész, ott is ragadsz örökre. Ül a póznán egy szőrös varnyú, felnézek rá, az meg rám néz, oszt’ olyan szívdobogás fog el mindég, hogy menten visszafordulok.
– De Angyal Kankalin kedvéért csak átmehetne. És vissza is kell jönni, mert itt várjuk a hírt!
Az öreg huszár hosszan, hümmögve hallgatott. Végül felpattant, suhintott egyet a nemlétező kardjával, s azt rikkantotta:
– Egy életem egy halálom! Általmegyek! Előre, savoyai huszárok!
Kitört az üdvrivalgás. Az öreg kért egy fotográfiát a papóról. Az nincsen! Hát akkor honnan ismerem fel? Gólya Nimród és Kotek Totyi Angyal Kankalinért futott, Cicmuk pedig gyorsan kerített papírt és ceruzát. Angyal Kankalin hüppögve lerajzolta a papót. Dudás bácsi begyűrte a lapot a mentéje zsebébe, azzal felkerekedtek, és visszaásták az öreget a helyére.
Alig bírták ki, hogy az este leszálltával ki ne ássák, de Medvegyev nem engedte. Nagy az a túlvilág, nagyobb, mint Bőváros, nem végezhet egy nap alatt. De másnap este aztán csak kiásták. Az öreg lerázta magáról a földet, de nem szólt. Indultak Cicmuk kávézójába.
A néhai huszár kisimította az asztalon Angyal Kankalin rajzát.
– Ezt a papót nem látták arrafelé – bökte ki. Nagy éljenzés követte a bejelentést. -Ilyen vékony, pálcika lélek ide bé nem jött, aszonta a varnyú. Mán indútam vóna vissza, mikor leesett a pózna mellé egy szerecseny asszony. Le vót szegénynek kanyarintva a sarka, a térgye kalácsa. Mondom neki is, mi járatban vagyok. Hogy egy szerecseny kislyány öregapját keresem. Azt-é akit elsodort a szél, kérdi tőlem. Mondják, a szél sodorta, mondom, akik látták. Már megérte neki ide lejönni, azt mondja. Hogy megtutta, hogy megvan a kislyány. A nagyapó odafel van. De már nem sokáig húzza szegény, azt mondta. Már a könyöke le van kanyarintva őnéki is. Aztán siratta, pedig ő vót meghalva, amaz meg még él idefel.
Csendben voltak, tanakodtak. Ez jó hír is, meg rossz is. De inkább jó.
– Azt nem kérdezte kend, merre van a papó? – fordult Porcika a huszárhoz.
– Kérdeztem én. Aszonta a szerecseny asszony, egy házban lógnak a sötétben. De csak ennyit tud mondani, aszonta. Mer semmi másra, ami még ott van, nekik nincsen szavuk.
– És hangokat nem hallani? Vagy valamilyen szag nincsen ott?
– Ládd-e, ezt majd’ elfelejtettem. Monta az asszony, hogy hangok is jönnek. Rémisztő nyögéseket, halálos sikoltásokat hallani, aszonta. És közbe’ szól a zene.
– Ez valami mozi lesz! – kiáltott fel Cicmuk. A többiek is úgy gondolták. Izgatottan kezdték számbavenni a mozikat Bővárosban.
Porcika
– Nem varjú van a bejárat mellett, hanem vattacukor-automata – jelentette ki Porcika, miután a huszárt elásták. – Vagy nem ugyanabba a túlvilágba járunk. – Nem vitatkozott vele senki, öngyilkosként ő is bennfentesnek számított túlvilági ügyekben.
Porcikát Medvegyev találta meg egy hajnalon, mikor rövid időre elhagyta a Repülő-dűlő háromszögét. Kiment, hogy ellenőrizze a határvonal védműveit, vagyis a tubusvasút burkát, és a temetőfalat. Porcika a Nagy Park mélyén, egy hajléktalan elhagyott vackán feküdt mély álomban, Cicmuk szerint kómában, a halál fehér partján. A legrondább gyógyszert csente el a gyógyszeres-fiókból, kétlevélnyi büdös és barna tablettát tömött magába, közben elszopogatott egy üveg cseresznyelikőrt, hogy megkönnyítse a közelgő haláltusát. A szert, amit beszedett, kistestű, melegvérű háziállatok féregtelenítésére javallotta a doboz oldalán az írás, amit Porcika nem olvasott el, mert mióta az eszét tudja, minden elolvasás, amihez hozzáfogott, kudarcba fúlt. Így az öngyilkosság is, viszont a haláltusa, melynek keretében összehányta Medvegyev sezlonját, jól sikerült.
A történet, mely ilyen tragédikus (ă Porcika) fordulatot vett, a Buggyantó-telepen kezdődött.
A telepen, állítólag még a Porcika-szülők gyerekkorában, élt egy elbemeteg (ă Porcika), aki sötét lépcsőházakban kövér lakókra támadt, és egy sarjúnyeső késsel kiontotta a belüket. Mondják, ezért lett a hely neve Buggyantó-telep. Mások szerint egyrészt ez csak mese, amivel a gyerekeket próbálták visszariasztani a hizlaló jégkrémek és fűszeres csipszek zabálásától. Másrészt sarjúnyeső kések sincsenek. A telepi házak négyszögbe zártak egy tágas teret, ez a tér volt a sok száz emeleti lakás közös udvara. Ezen a téren nevelkedtek fel a Buggyantó telepi gyerekek. Porcika az Ütvefúrók bandárját (ă Porcika) választotta. Kihorzsolt bőrruhát viseltek, a szemükbe fésülték a hajukat, és hegyesre köszörült fogaikkal úgy néztek ki, mint megannyi hasmánt ördög (ă Porcika). Kezdetben az is számított, hogy a lépcsőházukhoz az Ütvefúrók gyülekezőhelye esett a legközelebb, így nem kellett átkelni a téren más, ellenséges bandárok területén, mint ahogy kellett volna, ha Porcika például a távoli Vérhányókat választja. Az Ütvefúrók bandárja egy bővárosi sztáregyüttes, az Ütvefúrók nevét vette fel. Az Ütvefúrók együttes a krakk zenei stílust követte. A krakk sokkal durvább volt mint a remixes brok, vagy a drag, és a drag szintetizátorokra épült, nem az ütősökre, amitől krakk a krakk. Az Ütvefúrókban négyen zenéltek, egy pengetős, két ütős, és egy énekes. A bandalányok szerelmesek voltak az énekesbe, nem egymásra féltékenyen, hanem együtt, megosztva és feloldódva. Porcika különcködött, ő a pengetősbe lett szerelmes, akit úgy hívtak, Pogátsa Krisztián. Bárhogy igyekeztek a lányok, a bulikon sem tudtak száz méternél közelebb kerülni a zenekarhoz, nemhogy hozzájuk vágni, vagy letépni róluk valamit. De ezzel mindenki így volt, a biztonságiak távol tartották a rajongókat.
Aznap este is, mikor Porcika öngyilkó (ă Porcika) lett, koncertre mentek. Korán odaértek, jó helyük lett, ott lógtak a kordonrácson, mint a szerkómajmok (ă Porcika). Az Ütvefúrók kiapasztották a rajongók krakktartalékait, s hosszú várakoztatás után dübörgött fel a lábdob, majd a konga. Végül az énekes perdült ki a deszkára, és vadul, mint szokták, hasogatták a hangokat. Porcika hiába várt, Pogátsa Krisztián nem jött elő, nem volt sehol, szólói testetlenül kanyarogtak elő sok ezer watt fojtogatásában.
– De hiszen tudod, hogy ezek csak hologramok, egyik sincs ott valójában – vigasztalta Cicmuk a lányt. Porcika Medvegyev verandáján lábadozott.
– Néha hologrammosak, néha valóságosak, azt sose lehet tudni – hüppögött Porcika. – De én még az este megtudtam, mert rámentem otthon a krakkhálóra, és azon mutatták, hogy a hologramja egy bárnyúl hologramjával makkol! Miközben ő meg fókabunkózáson van Kanadában! … és az igazi neve nem is Pogátsa, hanem Pogácsa! És nem Krisztián! Hanem Pál!
Vigasztalhatatlanul zokogott, amíg álomba nem merült.
A tröszt
Bőváros a woala-láz múltán nyakán maradt woalákat foglalkoztatásra a Tápszer, Kötszer & Tapasz Közhasznú Társaságnak (www.tapkottap.com) adta át, mely társaság valójában az Igazgatótamács vállalata volt. A Tapköttap – ismertebb nevén – hajdanán a városi szegények, az elesettek, a hajléktalanok támogatására alakult, de rátermett menedzsmentje eredményes vállalkozássá tette. Az Igazgatótamács minden sikertelen kezdeményezése, rossz felvásárlása, hasznosíthatatlan ingatlana végül itt kötött ki, s a társaság ügyesen oldotta meg a rábízott problémákat.
Mihelyt átvették a woalákat, összeült a vállalati agytröszt.
Az agytröszt tagjai megnagyobbodott fejű emberek voltak, mind férfiak. Főleg koponyájuk hátsó boltozata engedett a belső nyomásnak, és öblösödött ki. A fejhátsó növekedését nem követte a nyakizmok megerősödése, így aztán a gondolkodás hevében némelyikük feje olykor hátranyaklott, s a tröszti tagnak úgy kellett saját feje után kapnia, nehogy a nyaklás szétszakítsa a gégeporcát. Ha részleteiben érdekel a think-tank, vagy az ötletroham, kattints ide! Az agytröszt tagjai nagyon gyorsan és összeszokottan gondolkodtak. Mintha csak labdáznának, dobálták egymásnak az ötleteket, nem volt fontos, hogy kié az ötlet, csak az, hogy egy pillanatra se szakadjon meg a játék. Nézzük, mi tud az anyagunk, aztán megmondjuk, mi lesz a termék – ezzel indították a gondolkodást. A woalák idősek és kiskorúak, feketék, nyilván Afrikából. Ezerháromszáz darab van készleten. További, mintegy ezren élnek a városban szerteszét. Szárazságtűrők. Kiszárítva jól röptethetők. Röpképességük hosszabb távon nem garantálható. Ennyit lehetett a woalákról elmondani röviden, kereken.
– Uraim! Miben különbözijk a woala, mint minden mástól? Ez a kérdés! – szabott irányt a legnagyobb fejű tröszti tag. Egy szusszanatnyi csend lett, és két tröszti tag is hátranyakló feje után kapott hirtelen.
– A woala egy ritkaság, uraim – szólt az egyik. – A woala korlátozott számban fordul elő.
– Úgy van uraim – kontrázott egy másik. – A woalának nincs utánpótlása.
– Nincs piaci versenytársa, uraim! – lelkesült fel egy harmadik tag.
– De értéke sincs, uraim! – pattant fel a negyedik, a legkisebb fejű nagyfejű, és majdnem hanyatt vágódott e gondolattól. A legnagyobb fejű tröszti tag továbblökte a gondolatmenetet, mondván, hogy még nincs, – egyelőre még!-, úgymond felismert értéke a woaláknak, de épp ez a feladat, ezt várja tőlük a vállalat, hogy ezt az értéket felismerjék.
– Lássuk tehát, urak, milyen képzetet tudunk a woala köré felépíteni! – jelölte ki az új irányt a nagyon-nagyfejű. Röpködtek a szavak. A woala egzotikus. Ezoterikus! A woala misztikus. Néha udvariasságból egymás feje után is oda-odakaptak. Ám a legkisebb nagyfejű megint megakasztotta az ötletek áradását.
– A woala ronda uraim. Öreg. Fekete. Száraz.
– Transzponáljunk, uraim! – keményített be a nagy-nagyfejű. – Hívószakat kérek!
– Szépség, uraim. – mondta valamelyikük. Újra röpködtek a szavak. – Fiatalság! – Fehérség! – Puhaság! – A woala a szépség sűrítménye! – A fiatalság kapszulája! – A fehérség üszke! – A puhaság burka!
– Bingó! – intette le a legnagyobb fejű a tagok kórusát. – Miénk a woala, uraim.
A város még aznap elrendelte a kószáló woalák újbóli begyűjtését. Fizikai tulajdonságaikat laboratóriumi körülmények között vizsgálták. Megállapították, a woalák levágott testrészei – végtelenül lelassult anyagcseréjük következtében – még levágva is sokáig tovább élnek, ahogy azt is, hogy a woalák sarkán, térdén és könyökén az átlagosnál gyorsabban regenerálódik a bőr.
Így jött létre a Tápszer, Kötszer & Tapasz Közhasznú Társaság termékeinek új zászlóshajója, a Woala-reszelék. Számos érv szólt amellett, hogy ne a hagyományos kereskedelmi csatornákon futtassák: A Woala-reszelék egyedi, kivételes! – Az egyéniségek reszeléke, a kivételeseké! – A reszelékből kevés van, ezért drága! – szólt az ideológia. Szűk a célcsoport, ezért nem költünk hirdetésre – döntött az igazgatótanács. Legyen a reszelék hiánycikk. Suttogjanak róla. Hozzunk létre fogyasztói közösségeket – javasolták saját maguknak. Mire jó a reszelék? – mindenre. A reszelék misztikus. Misztikus erejű. Hinni kell a reszelékben – mondták.
Az egyik reszelék-elosztó központ a Tapköttap által üzemeltett moziban kapott helyet. Egy tucatnyi woalát tároltak ott az egyik használaton kívüli, elfüggönyözött ruhatárban. A ruhatár hetente egyszer nyitott ki, közvetlenül az esti vetítés megkezdése után. Ilyenkor összejött a kerületben szervezett reszelékvásárló közösség, és ki-ki hozzájutott a maga sarkához, térdéhez, könyökéhez, kinek mi jutott. Az árusítás összesen száz percig tartott, és a vetítés vége előtt bezárt a titkos bolt.
Újra nyikhaj
Medvegyev számba vette Repülő-dűlő akcióképes lakóit. Szűk lett a keret: Macskucs, Kutyec, Cicmuk és Porcika. Kotek Totyi nem jöhet, mégiscsak egy pelenkás kisded.
– Bizony, hiába van nagy pofád – döfött bele Porcika. Mielőtt Kotek Totyi ordítani kezdett volna, Medvegyev rábízta Angyal Kankalin és Gólya Nimród őrzését, mert se Angyal Kankalin, se Gólya Nimród nem akcióképesek. Gólya Nimródra pedig sietősen rábízta Angyal Kankalin és Kotek Totyi őrzését. Galambék se jöhettek, mert odakint még tartott a vadászat. Dudás bácsi pedig már megtette a magáét, nyugodjék békében.
Medvegyev úgy érezte, hogy valaki hiányzik a csapatból, egy bennfentes. Egy született bővárosi. Aki úgy ismeri Bővárost a csatornák fenekétől a felhőkarcolók hegyéig, mint a tenyerét. Aki segít felkutatni a mozit, kihozni a papót és átlopni a városon, ide a Repülő-dűlőre. Medvegyev úgy gondolta, hogy nyikhaj az éppen megfelelő személy. Először is őt kell felkutatni. Lerajzolta négy példányban, emlékezetből, és minden csapattagnak adott a rajzokból egyet. Ők egy darabig fegyelmezetten nézték a lapot, aztán belekukkantottak egymás papírjába, és majdnem megnyikkantak a fojtogató nevetéstől. Medvegyev sötéten pillantott rájuk, erre aztán kitört a csúfondáros jókedv.
– Neh, neh, nehharagudj, Medvegyev – nyihogott Cicmuk – de ez nagyon mókás…
– Engemis rajjí, huh, rajjí, rajjízolj le, kérlek – vinnyogott Porcika. Macskucs nem tudott megszólalni, csak fetrengett a földön. Kutyec, Medvegyev iránti tiszteletből próbálta fegyelmezni a vonásait és azt javasolta, hogy Medvegyev inkább mondja el szóban, hogy néz ki a nyikhaj.
Medvegyev dühösen kikapdosta a kezükből, és széttépte a rajzokat.
– Hát jó, tessék – csapott mérgesen az asztalra, a ceruza szaltózva repült a mennyezetig. – A füle a szemén van. A szemöldöke a füle karimáján. Az orra egyik fele az egyik arcán, a másik fele a másikon. Az álla fenn van a homlokán. A fogsora oldalt a füle helyén. Az orra helyén meg a nyelve lóg.
A precíz leíró hang egy pillanatra megkomolyította barátait, de a felsorolás végén már mind hason fekve csapkodták a kávézó kövét.
– Jópofa gyerek lehet – lihegte Cicmuk tápászkodtában – közénk való…
És fogta a fájó hasát.
A nyikhajt könnyű volt megtalálni. Igaz, messzire kellett utána menni, Bőváros túlsó végére, de a toronyház-soron mindenki ismerte, jóformán kérdezősködni se kellett. Cicmuk a szemére mutatott, azt mondta fül, s már bólogattak is, mutatták, melyik házban lakik. Porcika akart felmenni érte, de lebeszélték, mondván nem tudni, a nyikhajok milyen viszonyban vannak a bőrdzsekisekkel. Ha vannak még bőrdzsekisek, tette hozzá Porcika, egyáltalán manapság. Végül Cicmuk ment fel érte, és lehívta magukhoz. A nyikhaj váratlan örömmel üdvözölte Medvegyevet, mivelhogy Medvegyev most megkereste őt, ha jól érti, ugyebár. Ugyebár? Várta, hogy Medvegyev bólintson. A nyikhajokat ugyanis sokan ismerik, de kevesen keresik, magyarázta.
Medvegyev elmesélte, mi járatban vannak, s a nyikhaj egyre lelkesebb lett, ahogy a neki szánt szerepet látta kikerekedni. Végül azt mondta, nagy örömükre, hogy sejti, melyik az a mozi. És hogy szükségük lesz három csumigázra. De kettőre biztosan.
A csumigázok a nyikhajmozgalom földalatti ágát képviselték. Kapcsolataik révén hozzájutottak egy titkos szerhez, amit a tömegpusztító fegyverekkel való kísérletezéstől eltiltott arábiai népek ortodox tudósai fejlesztettek ki, kivonva a néplélekből egy kötőanyagot, egy nagyhatású raganyagot, s megalkották az Együvétartozás Permetét. A csumigázok e permettel feltöltött flakonokat drótoztak a testükre, s nagyobb tömegbe elvegyülve váratlanul megnyitották a flakonszelepeket. A visszahulló permet azonnal egyberagasztott bármilyen összetételű tömeget. Előszeretettel ragasztották egybe földalatti szerelvények, buszok utazóközönségét, turistacsoportokat. Ezeket az összeragadt csoportokat újra egyedekre tépni nem volt könnyű feladat. Külön tépőkommandókat kellett létrehozni, sőt, önkéntes civil tépőket is gyakran bevetettek, ha a merényleteket egy időben, több helyszínen követték el.
A nyikhaj végül, minden eshetőségre felkészülve, három csumigázt hívott akcióba: Kis Csumigázt, Nagy Csumigázt, és Csuminagy Bazigázt. Így indultak a Csillagfény moziba sietve, hogy elérjék az esti műsorkezdést. Az utcákon szerencsére alig kószált járókelő, mindenki az esti kupadöntőt nézte, a Bővárosi Sport Klub és a Bővárosi Torna Klub ki tudja hányadik rangadóját.
Az akció
A roskatag, salétromos falú Csillagfény mozi a bővárosi haladó fiatal értelmiség kedvenc találkahelye volt. Esténként régi horrorfilmeket játszottak nekik, és nem unták meg, hogy a karcos szalagokon, ha ritkán is, de megmutatja magát a gonosz.
A mozi ruhatárában a függöny mögött négy idős woala csüngött a fogasokon.
Megszólalt a csengő, s a közönség bevonult a nézőtérre. Alig csendült fel a főcím-zene, nyílt a bejárati ajtó, s kettesével-hármasával elegáns nők és férfiak szállingóztak be a hunyorgó lámpákkal megvilágított, foszladozó kárpittal bélelt előtérbe. Összegyűlt a kerület reszelékfogyasztó közössége. Bizalmasan szorongatták egymás kezét és pisszenés nélkül álltak sorba a ruhatári pult előtt. Kisvártatva előkerült a mozigépész. A zsebébe nyúlt, előhúzott egy nagy piros bicskát, kihajtotta görbe pengéjétt, s lekoppantotta a pultra. Halkan széthúzta a ruhatár függönyét, miközben hallható szívdobogással torlódott össze a sor.
Az izgatott szívdobbanást a rémület dobbanása követte.
A bejárati ajtón bevágódott egy csumigáz, befurakodott a sor közepére. Néhány szisszenés nyomán szagtalan permet búrája képződött a mennyezet alatt, mely búra egy pillanat alatt rájuk omlott, és máris úgy álltak ott, összenőve, középen a merénylővel, mint egy szoborcsoport. Ahogy elült a permet, újabb támadók toppantak az előtérbe. A támadó csoporton belül nyilvánvalóan ellentétek keletkeztek, mert egyikükre, aki szétlibbenő köpenye alatt flakonok arzenálját viselte, a társak ráugrottak, leteperték, és kivonszolták az utcára. A fegyelmezetlen támadó Csuminagy Bazigáz volt, aki mindenáron akcióba akart lépni, és sem a suttogott, sem a káromkodással kevert parancsszavak nem tudták megállítani. Az incidens alatt a sorban állók magukhoz tértek, és segítségért kiabáltak. A betolakodók szerencséjére segélykiáltásukat elnyelték a nézőteremből süvöltő halálsikolyok.
Miközben Medvegyev a járdára szorította a fegyelmezetlen csumigázt, és a nyikhajt szidalmazva hátrakötözte a kezét, a többiek odabent akcióba léptek. A nyikhaj beugrott a pult mögé, s már adogatta is kifelé a woalákat sorban. Mind a négy woalát vitték. Az egyiknek már hiányzott a jobb könyöke. Gondolták, ez a papó lesz, akiért jöttek. Sajnos, hirtelen elhalkultak a filmbéli sikolyok, a reszelékvásárlók viszont továbbra is kiáltoztak, így előbb a jegyszedő néni arca, majd további alakok bukkantak elő a nézőtéri szárnyas ajtón. Medvegyev futást vezényelt, s hónuk alatt a könnyű woalákkal, a különítmény tagjai futásnak eredtek. A horrortól borzolt lelkű fiatalság üldözőbe vette őket, amikor a nyikhaj bevetette a Nagy Csumigázt. Amikor az üldöző boly beérte őket, megnyitotta permetes flakonjait. Az élen megszilárdulókra recsegve-ropogva gyűrődött fel a tülekedő nézősereg. A szabadítók épphogy megmenekültek, újfent meggyűlt a bajuk a mellőzött Csuminagy Bazigázzal, aki olyannyira megsértődött, hogy sírva leült a járdára és nem volt hajlandó tovább szaladni. Medvegyev gyors, fejbekólintós megoldásban gondolkozott, de a többiek köré guggoltak, s főleg Cicmuk próbálta a csumigáz lelkét rendbe tenni a saját szerepük lekicsinylésével, és Csuminagy Bazigáz kihasználatlan, ám nyilvánvaló képességeinek felmagasztalásával. Végül Medvegyev kioldotta a kötést, és az üdvhajhász (ă Porcika) köszönés nélkül otthagyta őket, s rákapcsolódott a távolban fénylő stadion vonónyalábjára.
A horizontot a Nagy Park fáinak lombja fodrozta. Az utcák csendjét időnként a kupadöntő kihagyott helyzeteit kísérő morajlás rengette meg. Telt ház volt, ötvenezer ember. Egyenletesen futottak, szótlan árnyak, a testükre fonódott woalák néha fényesen meglebbentek. A nyikhaj tisztázatlan szerepkörben loholt velük, közben mérlegelte, miben is vesz részt, csak a szabadításban vagy a csapat része lett?. Mivel, bár senki nem küldte el, de nem is marasztalta, elbizonytalanodva lelassított. Erre az egész csapat lelassított, hozzá igazodva. A nyikhajt rákapcsolt, akkor a többiek is belehúztak. Együtt ereszkedtek le az átjáró gödörbe.
A gödör fenekén jártak, amikor a város felől jajveszékelés lassú hulláma érte őket utol, a stadion ovális kürtőjéből felcsapó lárma. Recsegve-ropogva terjedt, bömböléssé erősödött, s úgy nőtt a város fölé, mint egy sárkány. Az egyesült hangzavar utánuk nyúlt a gödörbe. Nem szóltak, nem néztek egymásra, gyorsan kimásztak a Repülő-dűlői oldalon.
Cicmuk
Cicmuk nagyanyja eladta a kávézót és délre költözött.
Összeszűkültek az erei, lelassult a vérkeringése, elkezdett kihűlni. Már el se mozdult a forró presszógép mellől. Ha néha mégis fagylaltot kellett kiadnia, hát nem egyszer ott dermedt meg áthajoltában a tégelyek felett. Az orvosa javasolta, hogy költözzön el mediterrán éghajlatra. Fiatalabbak már nem leszünk Cicmuk néni, mondta, de legalább újra szaladunk, mint a gyík.
Hívta az unokáját, hogy költözzön vele, majd ott délen nyitnak egy másik kávézót. Cicmuk nem akart menni. Hozzánőtt a régi kávézóhoz. Csendes környék, kevés asztal, karcsú székek, cserépkályha, halk szavú vendégek… Réz kávéfőző gép, intarziás padló, angyalkás tapéta… Kristály csillár… Nem, Nem. Nem mehet el. Ez a kávézó soha, sehol sem nyitható meg újra. Cicmuk mama sok kalapdobozzal, egy kosár napszemüveggel felült a teherautó sofőrje mellé és elköltözött.
Csont úrnak hívták a férfit, aki megvette a boltot, Cicmuk felszolgálóként ott maradt. Csont úr középkorú volt, keskeny bajuszt viselt. Tarka nyári nyakkendőket hordott. Elálltak a fülei. Mit mondjak még róla, kérdezte Cicmuk. Aranyomnak szólított.
– Attól még lehetett jó szíve… – jegyezte meg Kutyec.
– Lehetett volna, de nem volt. Mindig levont a béremből valamilyen mondva csinált indokkal. Félreáll a főkötőm! Pedig sosem állt félre. Vagy, kávépötty van az abroszon! Pedig mindig azonnal cseréltem. Gonoszkodott. Nehogy jól érezzem magam…
– Azonnal ott kellett volna hagynod.
– De nem hagyhattam ott! A nagyanyám nagyanyja is ott nőtt fel, abban a kávézóban. Oda tartoztam.
– De látod, hogy mégis otthagytad…
– Mert nem lehetett bírni tovább! Vonat elé akartam vetni magam. Gyáva vagyok, ezért jöttem a tubusvasútra.
– Egy kis gonoszkodástól még nem szoktunk a vonat alá menni – morogta Medvegyev.
Egy napon Csont úr minden asztalra hozott egy cserepes virágot. Cicmuk nem akarta felrakni, nem valók a kis asztalokra, mondta Csont úrnak. Legfeljebb vágott virágot teszünk ki Csont úr, azt is rövid szárút, lapos vázában, kis körcsokorba kötve. Ezek különleges virágok ám, mosolygott Csont úr. Ezek gyertyavirágok. Nappal illatoznak, este világítanak. Látod ezt a pici bibét, aranyom? Ez a kanóc. Ha leszáll a sötét, te szépen körbemész és meggyújtogatod. Így ni, mondta és meggyújtotta az egyiket. A bibe fellobbant, és a szirmok lassan, illatosan olvadni kezdtek. Na, mit szólsz hozzá? Szörnyű, mondta Cicmuk, hogy lehet egy virágot meggyújtani? Hogyhogy hogy!? Micsoda buta kérdés aranyom, mérgelődött Csont úr. Ezek nemesített virágok! Paraffinos tápoldatban nevelkedtek! Egybealkották a gyertyát a virággal. Mi ebben a szörnyű!? Ilyet nem volna szabad csinálni, mondta Cicmuk. Gyertyvirágot. Nem-e, háborgott Csont úr. De még mennyire, hogy lehet! Ha sokat bosszantja őt Cicmuk, kiabálta, akkor belőle meg gyertyacicmukot csináltat. Nappal felszolgálsz, este világítasz! Mindent lehet! Aranyom!
– Hiába magyarázta nekem Csont úr, hogy minden alkotva van, semmi sincs magából, hanem valamiből meg valamiből van, a perec sem magából van, nem beszélve a hűtőszekrényről. Hogy én mostantól esténként gyertyavirágot gyújtogassak? A kávéházamban? Nem, és nem! Innen csak a vasútnak visz az út. Csak menni, menni, előre a csőben, és mikor meghallod a vonatot, már tudod, hogy úgysem tudsz előle visszafutni. – Cicmuk sírdogált. – Úgy haltam volna meg, mint egy kicsi bogár…
De nem halt meg, mert a tubuson nincs oldalajtó, ahol csak úgy bárki befordulhatna a sínekre. Hiába ment végig egyre csalódottabban és dühösebben a tubus fala mellett, nem talált rajta ajtót. Mikor beleesett a gödörbe, sikoltozni kezdett, mert annyira szerencsétlennek még sohasem érezte magát. Macskucs, aki épp akkor tért haza a portyáról, legszívesebben kihajította volna a gödör városi oldalán, ám a Tekintet Nélküliség Törvényének parancsára tekintve hazavitte.
Hol Medvegyev, hol Kutyec ültek mellé, és hallgatták végig a történetét. Macskucsnak ehhez nem volt türelme, viszont ő javasolta, hogy a tűzoltógarázsból legyen kávézó, adják oda Cicmuknak. Cicmuk eleinte fanyalgott, de napok múltával az öreg, piros tűzoltóautó megszerettette magát vele, ahogy ott állt tottyadt kerekekkel, lefittyedt visszapillantó tükörrel a garázs közepén. Cicmuk rendezkedni kezdett, összehordott minden kávézóba alkalmas tárgyat a telepről. Szedett egy marék szentjános-kenyér magot, és megfőzte az első kávét, meghívta a fiúkat is.
Attól a naptól minden reggel a kávézóban kezdődött.
Kotek Totyi
Békavár-Felső, Békavár Centrum, Békavár-Alsó. A békavári kerület bármelyik állomásán szállt is ki, Vásárlóvárosba érkezett az utazó. Békavár-Alsó volt a tubusvasút végállomása, odáig az alkalmazottak vitették magukat. Békavár-Felső és Békavár Centrum fogadta a vásárlókat, attól függően, hogy ki akart kisebb, vagy ki akart nagyobb dolgokat vásárolni. Nagyobb dolognak számított mondjuk egy jacht, vagy egy ménes, vagy egy meteorológiai állomás. Kisebb dolgokért viszont már Békavár-Felsőn ki kellett szállni. A Repülő dűlő háromszöge a sok ezer hektáron szétterülő Vásárlóváros tőszomszédságában bújt meg a Halleluja Temető megálló, és a Békavár-Felső megálló közt húzódó két kilométernyi tubus átlója által bezárt területen.
Kotekék Békavár-Felsőn szálltak ki, és egyenesen a Mesekertbe mentek – így nevezték Vásárlóvárosban a gyermekmegőrzőt. A Mesekert egy tágas, tocsogós mező helyét foglalta el. Tervezője az ott bóklászó halászmadarakat beletervezte a Mesekertbe, s a mozdulatlan játékkupacok közt váratlanul megelevenedő, lecsapó, és felröppenő madarak látványa órákra lenyűgözte a csöppségeket. Míg a kis Kotek a gébicseket etette, Kotek papa kitöltötte az átadókönyvet, – azt írta bele, hogy a gyerek neve Kotek Totyi, amin jót nevettek – aztán észrevétlenül távoztak. Kotek Totyi hamar feltalálta magát, könnyen alkalmazkodott, hiszen pólyás korától közösségben töltötte a nappalokat. Rengeteg játék kínálta magát, valódi mesevárosba került, melynek színes utcáin, mint kicsi részeg emberek bolyongtak az apróságok.
Volt, hogy a szülők napokig nem jelentkeztek. A megőrző huszonnégy órás szolgálatot adott, a nörszök tisztába tették, este megvacsoráztatták a gyerekeket, az éjszakás nörsz lefektette, a reggeles nörsz tisztába tette és megreggeliztette őket. Mindig új nörsz jött, többségük tanulás mellett, alkalmi keresetért vállalta az állást. Ha szeretnél nörsz lenni Mesekertben, kattints ide!
Eltelt egy hét, de Kotek apuka és anyuka nem jött a gyerekért. Kotek Totyi nyűgös lett, sírós, s ha valamelyik nörsz szoknyájába belecsimpaszkodott, az csak felhajította őt a legközelebbi játékkupac tetejére. Múltak a hetek. Egyszer az egyik nörsz kérte tőle a cumiját, mondván, hogy ilyen nagyfiú már nem cumizik, s eközben a pelenkájától is meg akarta szabadítani. Kotek Totyi nem szólt, csak ráharapott a cumira és belekapaszkodott derekán a pelenkanadrágba. Ő is tudta, hogy már nagyobb fiú lett, és ettől kétségbe esett: hogyan lesz így gyerek, amikor majd megkerülnek a szülei? És ha érte jönnek, hogy ismerik fel, ha közben megnő? Elszaladt, elbújt, s attól kezdve kerülte a nörszöket. Elhatározta, hogy nem lesz nagyobb. Többen voltak gazdátlan gyerekek, akik együtt vadásztak madártojásra, uzsonnás csomagokra, madáreledelre. Csak a sintérektől kellett tartaniuk. Az adóellenőrökkel, a pénzügyőrökkel és más ellenőrökkel együtt időnként az árvamentők – akiket a gyerekek sintéreknek hívtak – is lecsaptak. Akit befogtak, azt állítólag a városi kórházba vitték, ahol állítólag feldarabolták, a máját spirituszba tették, a többi részét meg állítólag felvarrogatták a betegekre, hogy ez hozzon nekik szerencsét. A nagyobb fiúk ezt nem hitték el, de azért ők is csak elbújtak razzia idején.
Egyszer az árvamentők nem a Mesekert bejárata felől indították a támadást, mint szokták, hanem a Vásárlóváros felőli zöld rácsot nyitották meg, onnan lopakodtak be Mesekertbe. Ezúttal sokan jöttek, nagyon sokan. Az akcióhoz valószínűleg önkéntes árvamentőket is toboroztak. Ha önkéntes árvamentő szeretnél lenni, kattints ide! Síp süvített fel, hangját felcsapó vadludak szárny-kereplése szaggatta meg. A jelre minden árvamentő megragadta a hozzá legközelebbi gyermeket, s a hóna alá kapva megpróbált még egyet begyűjteni. Kotek Totyi épp egy szatyor mélyében kotorászott a játszótéri mászó rács tövében. A hangzavar hallatán a szatyrot markolva ösztönösen megindult felfelé a mászókán. Az árvamentő, aki hozzá kapott, hóna alatt a másik gyerekkel nem tudott utána mászni. Nem önkéntes volt, hanem rutinos befogó. Rögtön felismerte Kotek Totyiban a valódi zsákmányt. Ledobta hát a másik fiút, s a mászókára lendült. Kotek Totyi a rács túloldalán észrevett egy halálra vált gólyát, s átfűzte magát a rács hálóján a madár felé. Üldözője kénytelen volt a rács tetején átkerülni erre az oldalra. Míg az árvamentő a mászókán felfelé vette az irányt, Kotek Totyi elkapta a gólya nyakát, a csőrén, s a fején áthúzta a rafiaszatyor fülét, le a hosszú nyak tövéig, aztán beugrott a szatyorba egy összefordított vajas kenyér mellé. A meglepett gólya előbb csapkodott, ágaskodott, aztán a fölémagasló árvamentőtől menekülve szárnyra kapott.
Így érkezett meg Kotek Totyi.
Cicmuk kávézójának teraszán ült a társaság, mikor a meddőhányó és a tubusvasút találkozási pontjánál egy ismeretlen eredetű repülő szerkezet hatolt be a Repülő-dűlő légterébe. Kiszaladtak mind a kávézó mögötti rétre és izgatottan figyelték az eget. A repülő valami lassan közeledett, s már látszott, hogy egy gázlómadár, nyakán nagy kolonccal. A madár kétségbeesetten próbált felfelé szárnyalni, egy-egy melegebb áramlat segítségét kereste, de hiába erőlködött. A kávézó fölé érve elfogyott az ereje, a csőre lekornyadt, s mint egy találatot kapottt bombázó, dugóhúzóként forogva zuhant a föld felé. Már-már szétszaladt alóla a kis nézősereg, mikor a nyakáról lecsúszott rafiaszatyor, és önállóan folytatta a zuhanást A madár egyensúlyát visszanyerve felkapott a levegőbe, a szatyor pedig jött-jött, egyenesen Medvegyev széles mellkasát célozva meg. A rendmester bevárta az ütközést, és a szatyrot magához ölelve elhengeredett a sűrű fűben.
Az öregek
A woala-papót Angyal Kankalin kiragadta Medvegyev kezéből, és elrohant vele. A maradék három öreget Medvegyev házához vitték. Ott követ kötöttek a lábukra, és beleáztatták őket az esővizes csillébe, hogy felpuhuljanak, s legyen némi kiterjedésük. A vénségek hálásan vartyogtak, fehér üstökű fejük lebegett a víz színén, mint három tavirózsa.
Angyal Kankalin is visszaérkezett, ölében a papóval, akit alig tudtak kiszabadítani a szorításából. A papó nem volt hajlandó lefeküdni, legalábbis tiltakozott, amikor bele akarták fektetni a tiszteletére friss levelekkel kibélelt függőágyba. Állni nem tudott, és amikor megpróbálták leültetni egy székre, ültében összecsuklott, mint egy ív csomagolópapír. Akkor Medvegyev lefeszegette a háza homlokzatát díszítő szarvasagancsot, és odaállította az öreg elé. A trófea ágbogain fennakadt az öreg, fejének, vállának, karja minden ízének jutott támasz, vagy kapaszkodó. Mind oda telepedtek a csille köré, hogy a fürdőző woalák se maradjanak le semmiről. Kutyec egy kosár papsajttal, Gólya Nimród csigás salátával, Cicmuk szentjános kenyérmag kávéval dobta fel a rögtönzött éjjeli pikniket. Sokáig nézték a szép öreg woalát szó nélkül, aztán Medvegyev törte meg a csendet.
– Mondjad neki lányom – szólt Angyal Kankalinnak – hogy már rég volt ilyen csillagos éjszakánk! – Angyal Kankalin lefordította, az öreg mosolyogva bólogatott. Szótlanul üldögéltek.
– Kérdezd meg tőle, milyen az idő ilyenkor Afrikában – folytatta Medvegyev a beszélgetést.
– Azt mondja, nem tudjuk. Még nem jártunk Afrikában.
– Nem-e? Hát akkor – kérdezd meg tőle -, hogy hová valósiak vagytok.
– Hát Woaiak vagyunk. Woalák. Ezt már én is megmondtam…
– Az igaz. Akkor kérdezd meg, milyen az idő ilyenkor Woán.
– Azt mondja, olyan, mint itt.
– Én is kérdezhetek? – nyújtotta fel a kezét Porcika.
– Most ne. Hagyjuk őket pihenni.
Ha szóhoz jut, Porcika megkérdezi, merre van Woa. Akkor papó az ép kezével megmutatta volna a Woa Napját fent, a csillagok között.
A woala-szabadítás mindenkit lázba hozott. Alig bírtak elaludni, és már korán reggel ott sertepertéltek Medvegyev házánál. Az áztatás nem sokat javított a woalák állapotán, igaz nem is rontott, vidáman támolyogtak Cicmuk kávézójáig. A papó is megerősödött az éjszakai üldögélésben, ment a csapattal. A szarvasagancsot semmiképpen nem adta ki a kezéből, húzta-vonta magával, s Angyal Kankalin segített neki kiszabadulni, ha elakadt egy-egy bokorban. Tettek egy kis kerülőt Dudás bácsi nyughelye felé, mert Medvegyevnek eszébe jutott, hogy az esti izgalmak közepette teljesen megfeledkeztek a huszárról. Dudás bácsit szentimentális hangulatban találta a reggel, mindenkit megölelgetett, a woalákat is, Medvegyevnek hosszan lapogatta a hátát, és Porcikával, túlvilági lelki társával kézen fogva ballagott a kávézóig. Menet közben elmondta százszor, hogy bár hagyták volna mostmár odalent, mert már épp a póznán túl járt.
Cicmuk terített asztalokkal várta a kompániát. A beszélgetés hamarosan az időjárásról és a várható papsajttermésről szóló öreges diskurálásba fordult, Macskucs unta meg leghamarabb. Bejelentette, hogy elmegy nézőt tépni a stadionba. Hátha ott találja mind a száz intézeti barátját. Porcika és Cicmuk is felélénkült. Mintha az éjszakai kaland felkeltette volna érdeklődésüket a külvilág iránt. Kérték Macskucst, hogy vigye magukkal őket is. Nyikhaj is csatlakozott, s el is mentek. Ha önkéntes nézőtépő szeretnél lenni, kattints ide!
Gólya Nimród és Kotek Totyi hűségesen hallgatták az öregek beszélgetését. Medvegyev átengedte a szót Dudás bácsinak, annál is inkább, mert a woalák hallani akartak az öreg woala asszonyról, akitől Dudás bácsi a túlvilági az útbaigazítást kapta. A huszár töviről hegyire elmondta, mi történt a póznánál, s a vén woalák mind jajgattak, sírtak összebújva.
Ne ríjjatok – vigasztalta őket – maj’ tanálkoztok odaát. Node, hogy egyik szavamat a másikba ne őtsem, miután azt monta a varnyú, hogy a pálcika lelket még sohase látta vót, és a leesett öregasszonnyal is jól elbeszélgeték, megkérdeztem a varnyút, hogy a hosszú orrú Holtczer Márton járt-e erre valaha? Hogyne járt vóna, mondja nekem a varnyú. Hát a Görömbő Miklós? Meg a felesége? Azok is, aszongya. És a nagyságos kisnánai Nánay Antal kapitány úr? Az is. Hát a savoyai huszárszázad? Egytől egyig. Hát kenyeres pajtásom, Kukorica János? Az is köztük vót? Köztük hát. No, erre megbátorodék. Végre csak megkérdezém, hogy özvegy Dudás Jánosné született Gyöngyös Klára itten van-e? Itten van ő is, aszongya. Kérdem a varnyút, el-e mehetnék befele az úton egy darabon? De visszagyünnék, mondom, csak benézek. Aszongya, nem bánja, a sarokig elmehetek. Megyek, mendegélek, be a felhők közibé, s hát mit látok? Emitt is egy kicsiny vánkos repked apró szárnyakon, amott is egy, éppen azon vótam, hogy elbeszélgetek velük, mikor hallom, mán döng felettem az ásó…Úgyhogy engem komám, – fordult a huszár Medvegyevhez, – ha elástok estére, többé ki ne ássatok. Úgy lehet, mán most is alig várnak odaát!
Ki-ki csoda
Közben kihűlt a kávé. Csak a holdjáró zümmögött a csendben. Gólya Nimród vette át Cicmuk szerepét, bevitte a kancsót a konyhába. A papót kivéve, – aki az aganccsal nehezen forgolódott, – az öreg woalák csoszogtak mindenhová utána, követték, még menetközben is cirógatták, mintha Angyal Kankalin kistetvére lenne.
Friss kávé került az asztalokra, s Kotek Totyira terelődött a szó – amit Kotek Totyi már alig tudott kivárni. A woalák megtudták, hogy Kotek Totyi már nem lenne kicsi, ha nem akart volna az maradni, hanem ki tudja, hány esztendős nagy ló lenne már, akkora, mint Gólya Nimród, de legalábbis akkora, mint Angyal Kankalin. Akire a ló-hasonlat nem érvényes, mondta Medvegyev. A woalák megdöbbenve hallgatták Kotek Totyi történetét, körülvették, tapogatták, éles huhogással fejezték ki csodálkozásukat.
– Te is woala vagy szerintük – magyarázta izgatottságukat Angyal Kankalin. – Mi, woalák gyerekek maradunk, amíg csak bírunk, és csak öregségünkre leszünk öregek. Nem leszünk felnőttek sose. Még nagyfiúk se, mint Gólya Nimród – vetett Angyal Kankalin egy visszafogottan megvető pillantást a fiúra.
– Nem lesztek felnőttek? De akkor hogyan szaporodtok? – kérdezte izgatottan Gólya Nimród.
– Mi nem szaporodunk – kérte ki magának Angyal Kankalin a feltételezést – Nagy madarak hoznak minket valahonnan…
– Marhaság – rázta a fejét Gólya Nimród. – Ezt te be is veszed? Csak el akarják terelni a figyelmed a szexről! – Kankalin elnémult, és Kotek Totyival együtt türelmetlenül fészkelődve várták a folytatást. Gólya Nimród elégedetten hallgatott. – Na gyerünk, mondjad tovább. Mi az a szex? – nógatta Kotek Totyi. De Gólya Nimród csak idegesítően, csúfondárosan méregette őket – Majd megtudjátok, mire megöregszetek! – vigyorgott rájuk, és elkerekezett az asztaltól.
Estére megjöttek Macskucsék a nézőtépésből és lelkesen mesélték élményeiket. Porcika és Cicmuk boldog volt, annyi hálás és jót szót még életükben nem kaptak, mondták, mint azoktól a szerencsétlen ragasztott fickóktól. Ha szeretnél te is önkéntes nézőtépő lenni, kattints ide! Cicmuk az élményektől felindulva megdicsérte Gólya Nimródot, amiért rendet tartott a kávézóban. Borzongató, hideg szellőként érte őket ugyan, amikor Dudás bácsi felállt, és elindult, de a csapat zajosan, felvillanyozódva kísérte őt a végső nyugovóra. Medvegyev a szokásosnál kétszer mélyebb gödröt ásott. Dudás bácsi, mielőtt leszállt volna, bal felkarjáról csavaros mozdulatokkal, mintha ördöglakatot nyitna, leakasztotta az alkarját. Kivette a könyökcsontot, és átadta woala-papónak, hátha ő több hasznát veszi.
– Nekem már nincs szükségem erre. Repkedő vánkos lesz belőlem úgyis – mondta. – Belőletek is az lesz egyszer! – nézett rajtuk körül, Bobo Lou mosolyával, és a jobb kezében szorított balkezével szalutálva alászállt.
A temetés után Medvegyev megpróbálta bepattintani Dudás bácsi ajándék-könyökcsontját woala papó hiányzó könyökcsontja helyére. Sehogy sem illeszkedett, pedig a két öreg nagyságra egyezőnek látszott. Macskucs jelentkezett, hogy majd ő megpróbálja, ne szerencsétlenkedjen Medvegyev a nagy mancsaival. De hiába, nem passzolt. Mindenki meg akarta próbálni.
– Mindenki megpróbálhatja, de csak egyszer – szerezte vissza Medvegyev a tekintélyét. Sorban mindenki nekiveselkedett. Woala papó az agancsra támaszkodva türelemmel tartotta a karját. Kutyec minden próbálkozásánál közbeszólt, hogy- Nem ám! – vagy -Áá! – illetve -Hohó! – úgyhogy csakazértis őt hagyták utolsónak. Mikor végre rákerült a sor, Kutyec megállapította, mint anatóm (ă Porcika), hogy balos csontot próbálnak a jobb könyökbe beleerőltetni, úgyhogy, nem érdemes tovább próbálkozni, mondta Kutyec. Ám Medvegyev mégis érdemesnek látta, és a balos könyökcsontot megfordítva illesztette be woala papó jobb könyöki vápájába. Igaz, így a papó alkarja hátrafelé állt, amitől olyan nagyokosok, mint Macskucs, Porcika és Cicmuk gurultak a nevetéstől, azonban a woala papó élvezettel vakarhatta, és vakargatta is! a háta közepét.
Ha hátvakarót szeretnél, kattints ide!
– vége –