12. A nyikhaj
A nyikhaj a tetőn napozott a woalák érkezésekor.
A legvadabb stílust képviselte. Túllépett az esernyőcske-fül, a kutyanyelv, vagy a hammerhomlok játékos, meghökkentő irányzatain. A nyikhaj bora-bora ábrázatot viselt. A bora-bora stílus, a sör-és-perec arc, a thalesz tétele, és a hasonló, graffiti alapú arc-irányzatok lázadó ifjak és lázadó plasztikai sebészek egymásra találásának eredményeként jöttek létre. Éles kontúrok, önfelmutatás, csak bennfentesek által érthető üzenetek, – ez volt a bora-bora lényege.
Mint amikor a hangoskodókat a vetítés kezdete előtt lepisszegik, úgy halkult el a város, ahogy az elefántgömbök lassan megszállták Bőváros egét. A szokatlan csendre a nyikhaj felleffentette szeméről rózsaszín fülkagylóit. A gömbelefántokból kipergő woalák látványa megbirizgálta érzékeit, az arca bora-bora stílusjegyekkel nehezen megformálható, álmélkodó kifejezést öltött.
Korához és egyéniségéhez illően s máris valami szokatlant, valami érdekeset kezdett kutatni a gyorsan kiismert látképen.
Medvegyev a hátába került. Slisszant a derékszíj, a nyikhaj máris összekötözve lógott egy ág csonkján. – Na, te nyikhaj – kezdett Medvegyev a vallatáshoz – te valamit keresel itt! – Medvegyev nagy rutinnal vallatott. Sose kérdezz semmit, így tanulta, csak ropogtasd a végtagokat…
A nyikhaj, most, hogy már biztonságban lógott, ropogtatás nélkül is készséggel beszélt.
– Egy woalát keresek, uram. A Toronyház-sorról láttam, hogy erre repül…
– Egy woalát!
– A woalák azok a fekete öregek meg gyerekek, uram, akik pár napja hullottak az égből…
– Úgy…
– De csak eddig jutottam, uram, nem találtam semmit…. – Medvegyev elgondolkodott, mivel vehetné el a nyikhaj kedvét a további kereséstől. Ijessze halálra? Fenyegesse meg? Ugyan! Ijesztés, fenyegetés a nyikhajlélek tápláléka. Akkor mit tegyen?
Így fedezte fel, hogy egy testecske kiválik a testek alászitáló tömegéből, ellibeg Dél felé, és valahol a Tubusvasút vonalánál elhagyja a látóteret.
Mihelyt a kivétel eltűnt a képből, a nyikhaj rögtön el is felejtette. Felpattant, és szaladt az utcára jövevényt szedni.
Hamar megtalálta a maga woaláját.
A vén woala a ház mellett parkoló biciklik közé esett, ott vergelődött a küllők, pedálok és bowdenek szorításában. Óvatosan kiszabadította a testet, vigyázva, nehogy elszakadjon. Mindenkinek jutott woala, akik időben észbe kapott.
Forgatták, nézegették őket, csodálkozva emelgették a súlytalan testeket, tapogatták recsegő, száraz bőrüket, a tarka ágyékkötők egyszerű anyagát.
Nyikhaj
– Nem is találhattad meg, – nézett a fiú cimpás szemébe – mert én találtam meg. Az enyém! Megértetted, nyikhaj?
– Meg, uram! – jött a készséges válasz.
Ez volt a legjobb megoldás. Ha egy nyikhaj valamit tisztelt egyáltalán, az a magántulajdon védelmére kelt erő volt. Már amennyiben a magántulajdon védelmezése nem korlátozta elviselhetetlen mértékben a nyikhaj akarati szabadságát. De ez esetben ilyen mértékről talán nem volt szó.
Medvegyev leakasztotta a betolakodót a fáról, és felnyírt tarkójára ütött ökle kalapácsával. A nyikhaj összecsuklott. Medvegyev áthúzta a gödrön, elcipelte a Nagy Park városi bejáratáig.
Másnap délelőtt ott ült az egész társaság Cicmuk kávézójában. Még Galamb Balambér is ott volt Galambék képviseletében. Értekezlet előtti zörgős csend töltötte be a helyiséget.
A nyikhaj a vele egyívásúakhoz csapódva, a woaláját a feje fölé tartva rohant a tetőre, s hujjogva, kiabálva röptette az öreget. A megunhatatlan játékhoz egyre magasabb és magasabb házakat keresett. Mikor kihirdették a járványveszélyt és elrendelték a woalák beszolgáltatását, a nyikhaj lázadó módon elrejtette a maga játékszerét a lépcsőházi villanyóra-szekrényben. Ám hiába, valaki meghallot az öreg neszezését, és beszolgáltatta a kerületi begyűjtő központban.
A nyikhaj napokig dühösen, a játék szabadságától megfosztottság sérelmében duzzogva napozott a lapos tetőn, mikor eszébe villanat a társaitól még a levegőben elszakadó woala.
Elhatározta, hogy megkeresi.
A Nagy Parkhoz érve visszahőkölt – mintha egy másik bolygó belsejébe kellene behatolnia. Fák és bokrok szövevénye állta útját, sehol egy él, egy szeglet.
– A tegnapi napra datáltan 18 és 19 óra között, a területre behatolt egy illetéktelen személy. Elfogtam és ártalmatlanítottam. Medvegyev hatásszünetet tartott. – A gödröt betömjük, – koppantott az asztalra – megszűnik a ki-be járkálás.
– Jelentőségteljesen Knapp Emil szemébe nézett.
Tény, hogy Knapp Emil naponta ki-be közlekedett a lyukon. Mindenkiben ott bujkált a gyanú, hogy Knapp Emil görbe utakon jár.
– Igen-igen, Emil, rólad beszélek. A nyakunkra hozod a külvilágot.
– Én ki akarok járni. És vissza is akarok jönni – felelte a gyanúsított.
– Ez az, amit megszüntetünk. Döntsd el, vagy ki, vagy be – így Medvegyev. A bejelentést hosszú csend követte.
– Lehet, hogy egyszer majd el akarok menni innen – sóhajtotta Cicmuk.
– Lehet, egyszer én is – sóhajtott Porcika.
– Egyszer mindenki el akar majd menni – mondta Gólya Nimród.
A nyikhajokra jellemzően csupán egy pillanatig habozott, s belépett a fák közé.
Elérte a tubusvasutat, annak sprőd falához tapadva haladt tovább, egyenesen a gödörig.
Dűlőkerülői útját róva Medvegyev meglátta a gödör innenső pereme mögül előbukkanó bora-bora ábrázatot. A nyikhaj aq gödör mellett guggolt, a sípcsontját vakarászta.
A környezet ellenségesen vette körül.
Az akácerdő agyagos talaján főleg csalán tenyészett, és a szúnyogok tanyájaként ismert csemcsegő szamárfű. A korhadó ágakról százlábú rovarok hullottak a nyakába, bokája a kenőcsös agyagba ragadt, kapálózásával maga ellen lázította a szúnyogokat. Dehogyis akart ő magának woalát! Rohadjon meg mind, ahol van! A napfényt akarta csak, és a napozót a házuk lapos tetején.
Csemcsegő szamárfű (pocikarajz©)
– Ha betömjük a lyukat, akkor nem tud beesni senki. A szüleim se, például – szólalt meg Kotek Totyi. – És Angyal Kankalin nagyapja se. Se senki. Mi sem lennénk itt, ha te betömöd magad után.
Csendben ültek. Gondolkoztak.
– És ha beesik megint egy nyikhaj? Vagy egy rabler? Vagy egy csumigáz? – kérdezte kisvártatva Medvegyev. – Akkor mit csináltok?
Ezen úgy eltöprengtek, hogy már-már thalesz tétele arcot vágtak.
– Majd azt csináljuk, amit mondasz, Medvegyev – szólott apró Ervin. Mindannyian megkönnyebbülten helyeseltek.
Kik azok a nyikhajok?
A nyikhaj a Bő 5. évtizedének terméke, mozgalmuk a korából kimúlt bőrdzsekis generáció szellemi talaján táplálkozva, azon felnövekedve bomtakozott ki, mintegy a bőrdzsekis attitűd ellenében, mégis annak szerves folytatásaként.
Míg a bőrdzsekis generációt aktivizmus jellemezte, elsősorban magatartásukkal igyekeztek közbotrányt okozni, a nyikhajok passzív megjelenésükkel érték el ezt a hatást. Míg a bőrdzsekisek együtt, egymást bátorítva és egymásnak szellemi táplálékot kínálva csoportosan akcióztak, addig a nyikhajmozgalom egyénekre széthullott, más elemzők szerint külömvált, egyéni útkereső, – jellemző módon ugyanazt az utat bejáró – tizenévesek korjelensége.
A nyikhajság ellentmondásossága nem más, mint a kifordított ego ellentmondásossága – mutatom magamat, de amit mutatok, mégsem én vagyok, hanem az engem bekerítő, magából kifordult világ tükörképe.
Kik azok a rablerek?
A rabler a hagyományos értelemben vett útonálló korosztályos megfelelője. Olyan tizeméves, akit nem a szerzésvágy, vagy a szükség hajt a törvényen kívüli utakra, hanem az adrenalim hiánya, más elemzők szerint a magaválasztotta magány. A rablernél mindig van fegyvernek látszó tárgy, s azt habozás nélkül használja is. A rabler sötétben lép akcióba, célpomtjai magányos járókelők, sétáló párok, éjjel-nappali kiskereskedések. Bár kiszemeltjeiket pénz, vagy más érték átadására nem kényszerítik, az akcióval érintettek mégis joggal érzik magukat rablótámadás áldozatának. A „Fel a kezekkel” felszólítás, melynek engedelmeskedni kell, a „Most kiraboltalak!” kiáltás, mellyel a felemelt kezűekre lecsapnak, azommal a teljes kifosztottság érzetét váltja ki. Blogbeszámolók szerint a rablertámadások számos esetben pozitív utóhatást eredményeznek – áldozatok sora vall úgy, hogy a rabler, azzal hogy elvette, fel is mutatta előtte addig észleletlen méltóságát. És, mivel a rabler az elvett méltóságot nem tartja meg magának, az, mint viselet, újra felölthető.
Kik azok a csumigázok?
A csumigázok az útkereső fiatalok legújabb generációjának képviselői. Szervezett földalatti csoportokban komoly önképzésen esnek át. Fanatikusak, az enberi együvé-tartozás maguk által kidolgozott eszméjének harcos képviselői. Fegyverük – a romantikus kifejezéssel – Együvé Tartozás Permetének nevezett raganyag, mellyel enbercsoportokat, szélsőséges esetekben enbertömeget támadnak meg. A leggyakoribb elkövetési mód az önragasztó merénylet. Ennek végrehajtása során testükre erősített permetflakomokkal a tömegben elvegyülnek, s egy óvatlan pillanatban a flakomokat felnyitják. A permet, a levegővel és testi párával érintkezve, a testek közötti teret kitöltve, e testeket a hirtelen megszilárduló hab tömbjébe zárja. Aggasztó, hogy mozgalmuk a felnőtt enberek köréből is egyre több követőre talál. A tömegből kitépettek utólag gyakran mesélik, hogy összeragasztott helyzetben a ragszomszédok között életre szóló barátságok szövődtek. Ez intő jel lehet a liberál-egzisztencialista társadalom hívei számára.
(A “fazsu” álnevű szociológus elemzését lejegyezte a PastPerFact Commando a Bő 51. évének 59. napján.)