20. Az öregek
A woala-papót Angyal Kankalin kiragadta Medvegyev kezéből, és elrohant vele. A maradék három öreget Medvegyev házához vitték. Ott követ kötöttek a lábukra, és beleáztatták őket az esővizes csillébe, hogy felpuhuljanak, s legyen némi kiterjedésük. A vénségek hálásan vartyogtak, fehér üstökű fejük lebegett a víz színén, mint három tavirózsa.
Angyal Kankalin is visszaérkezett, ölében a papóval, akit alig tudtak kiszabadítani a szorításából. A papó nem volt hajlandó lefeküdni, legalábbis tiltakozott, amikor bele akarták fektetni a tiszteletére friss levelekkel kibélelt függőágyba. Állni nem tudott, és amikor megpróbálták leültetni egy székre, ültében összecsuklott, mint egy ív csomagolópapír.
Ha szóhoz jut, Porcika megkérdezi, merre van Woa. Akkor papó az ép kezével megmutatta volna a Woa Napját fent, a csillagok között.
A woala-szabadítás mindenkit lázba hozott. Alig bírtak elaludni, és már korán reggel ott sertepertéltek Medvegyev házánál. Az áztatás nem sokat javított a woalák állapotán, igaz nem is rontott, vidáman támolyogtak Cicmuk kávézójáig.
A papó is megerősödött az éjszakai üldögélésben, ment a csapattal. A szarvasagancsot semmiképpen nem adta ki a kezéből, húzta-vonta magával, Angyal Kankalin segített neki kiszabadulni, ha elakadt egy-egy bokorban.
Akkor Medvegyev lefeszegette a háza homlokzatát díszítő szarvasagancsot, és odaállította az öreg elé. A trófea ágbogain fennakadt az öreg, fejének, vállának, karja minden ízének jutott támasz, vagy kapaszkodó. Mind oda telepedtek a csille köré, hogy a fürdőző woalák se maradjanak le semmiről.
Jó, ha van egy agancsunk
Tettek egy kis kerülőt Dudás bácsi nyughelye felé, mert Medvegyevnek eszébe jutott, hogy az esti izgalmak közepette teljesen megfeledkeztek a huszárról. Gólya Nimród és Kotek Totyi hűségesen hallgatták az öregek beszélgetését. Medvegyev átengedte a szót Dudás bácsinak, annál is inkább, mert a woalák hallani akartak az
Apró Ervin egy kosár papsajttal, Gólya Nimród csigás salátával, Cicmuk szentjánoskenyérmag kávéval dobta fel a rögtönzött éjjeli pikniket. Sokáig nézték a szép öreg woalát szó nélkül, aztán Medvegyev törte meg a csendet.
– Mondjad neki lányom – szólt Angyal Kankalinnak – hogy már rég volt ilyen csillagos éjszakánk! – Angyal Kankalin lefordította, az öreg mosolyogva bólogatott. Szótlanul üldögéltek.
– Kérdezd meg tőle, milyen az idő ilyenkor Afrikában – folytatta Medvegyev a beszélgetést.
– Azt mondja, nem tudjuk. Még nem jártunk Afrikában.
– Nem-e? Akkor kérdezd meg tőle, hogy hová valósiak vagytok. – A Woáról jöttünk. Ezt már én is megmondtam…
– Az igaz. Akkor kérdezd meg, milyen az idő ilyenkor Woán.
– Azt mondja, olyan, mint itt.
– Én is kérdezhetek? – nyújtotta fel a kezét Porcika.
– Most ne. Hagyjuk őket pihenni.
öreg woala asszonyról, akitől Dudás bácsi a túlvilági útbaigazítást kapta. A huszár töviről hegyire elmondta, mi történt a póznánál, s a vén woalák mind jajgattak, sírtak összebújva.
– Ne ríjjatok – vigasztalta őket – maj’ tanálkoztok. Node, hogy egyik szavamat a másikba ne őtsem, miután azt monta a varnyú, hogy a pálcika lelket még sohase látta vót, és a leesett öregasszonnyal is jól elbeszélgeték, megkérdeztem a varnyút, hogy a hosszú orrú Holtczer Márton járt-e erre valaha? Hogyne járt vóna, mondja nekem a varnyú. Hát a Görömbő Miklós? Meg a felesége? Azok is, aszongya. És a nagyságos kisnánai Nánay Antal kapitány úr? Az is. Hát a Savoyai huszárezred? Egytől egyig. Hát kenyeres pajtásom, Kukorica János? Az is köztük vót? Köztük hát. No, erre megbátorodék. Végre csak megkérdezém, hogy özvegy Dudás Jánosné született Gyöngyös Klára itten van-e? Itten van ő is, aszongya. Kérdem a varnyút, el-e mehetnék befele az úton egy darabon? De visszagyünnék, mondom, csak benézek. Aszongya, nem bánja, a sarokig elmehetek. Megyek, mendegélek, be a felhők közibé, s hát mit látok? Emitt is egy kicsiny vánkos repked apró szárnyakon, amott is egy, éppen azon vótam, hogy elbeszélgetek velük, mikor hallom, mán döng felettem az ásó… Úgyhogy engem komám, – fordult a huszár Medvegyevhez, – ha elástok estére, többé ki ne ássatok. Úgy lehet, mán most is alig várnak odaát!