14. Halleluja!
A városatyák útja a Halleluja Köztemető régi fertályán át vitt Bobo Lou sírjához, elhagyott, kidűlt-bedűlt halmok között. Az elvadult puszpáng bozótból banánok, woalák, hajléktalanok hada futott szét, és Galambék közül is előkerült pár család. Nyilvánvaló volt, hogy a temető e régi, lepusztult része, ez a száz értékes hektár a város vezetőitől több figyelmet érdemel. Erről beszélgettek a képviselők egyetértően, miközben átértek a temető virágzó, élő oldalára, ahol Bobo Lou terjedelmes sírboltja állt.
Még el sem döndült az első csákányütés a Bobo Lou maradványait őrző üreg mészkő-lapján, mikor valamelyik városatya kimondta, hogy az ó-temető helyén kell megépíteni a rég óhajtott mélygarázsokat Bőváros lakói és látogatói számára.
Ahogy közelebb ért, drótszerű kezét a csákóhoz emelintve megállt. Apró Ervin nézte, nézegette az öreget, akinek a homlokába húzott csákó ellenzője alatt nem látszott a szeme.
Az arcán ragadt bőrpászmákon itt-ott szőrszálakat, aszott füle körül hosszú, vékony hajszálakat lengetett a szél. Apró Ervin megállapította magában, hogy a jövevény bajban van, tehát a Tekintet nélküliség törvénye szerint helye van a Repülő-dűlőn.
– Dudás János közhuszár, Savoyai huszárezred, negyedik század, jelentkezem! – szavalta pattogósan a jövevény.
– Tessék velem jönni – szólt Apró Ervin és az ő nyugodtságának köszönhetően a sírból kifordított huszár megjelenése hétköznapi eseményként vonult be Repülő-dűlő történetébe.
Miközben a sírásó legények egy pajszerrel Bobo Lou koporsóját feszegették, s a városatyák csendben álldogáltak, beletörődve, hogy monogramos zsebkendőjük, amit az orrukhoz nyomnak, soha nem lesz bővárosi ereklye, megszületett a döntés a mélygarázsokról, és mire a városházára visszaértek kész volt az új jelszó: Fenn és lenn! Egyszerre a Holdon, és a föld alatt! Hamarosan letették hát a mélygarázs alapkövét is. Az ótemető felszámolása simán ment. Sem az alkalmi lakók, sem a halottak hozzátartozói nem tiltakoztak. Negyedszázada nem temettek oda senkit.
A Halleluja temetőben
Dudás bácsi igen elkeseredett, mikor megtudta, hogy egyedül csak ő támadt fel. Már, ha feltámadt egyáltalán, és nem az történt, hogy csak nem halt meg rendesen! A Repülő-dűlőiek vigasztalták, ne bánkódjon, jó dolga lesz köztük.
– Majd hessegeti a csókákat, Dudás bácsi, ne féljen, nem fog unatkozni! – biztatta Cicmuk.
– Aj, gyerekem, csókát nem hajtok, az a tisztiszóga dóga!
– Hát akkor majd kergeti a vakondokat a döngetővel!
– Az meg az én dolgom. – vakkantotta
A sírok felforgatásának egyetlen kárvallottja Dudás bácsi lett. Arra eszmélt, hogy egy vasnyakú szörny tartja az állkapcsai között, megrázza, aztán átköpi a temetőfalon. Így került Dudás bácsi a Repülő dűlőre. Ott üldögélt egy magasra halmozott hangyaboly mellett, passzos csizmájából kilógott a nagylábujja csontja. Ó, az a jó katonai posztó! A nadrágján, s a huszármentén szinte alig támadt lyuk.
Keze ujjain még a bőr is ott feszült, de szép sárga, pengő körmével hiába vakarászta fejét, az bizony csupa sima csont volt. Szerencsére a csákó nem repült messzire, a homlokába csapta, s mindjárt jobban érezte magát. Csak eljött a feltámadás, gondolta, felállt, leporolta az egyenruhát, s elindult, hogy megkeresse az övéit, az öreg szülőket, asszonyt, pulyát, rokonokat, és a falubélieket szép sorjában.
Apró Ervin a papsajt-mezőn pásztorkodott. A pásztori munka abból állt, hogy egy döngölőfával körbejárt, amivel időnként a földre sújtott, így kényszerítve a vakondokokat vissza a gyökérzet alá. Apró Ervin időnként a döngölőt megfordította, rátámaszkodott, és pihenésképpen száraz göröngyökkel hajigálta a papsajtra ácsingózó csókákat. Így szorgoskodván egyszer csak látja, hogy a temetől irányából egy cingár alak közelít, viseltes, régimódi egyenruhában.
közbe féltékenyen apró Ervin. – Különben a csókahajtás is. – Cicmuk kifogyott az ötletekből.
– Majd mesélni tetszik Angyal Kankalinnak – mondta Gólya Nimród. – Meg Kotek Totyikának – tette hozzá gunyorosan,
Mindenkinek volt hozzá egy jó szava. Porcika egy marék agyagot tapasztott az öreg szemgödrébe, majd levágott két rézgombot a mentéről, s azokat illesztette a szemek helyére. Mindjárt barátságosabb lett a vén huszár fizimiskája, így már a kis Angyal Kankalin sem bújt előle.
Ahogy delelőre ért a Nap, az öreg panaszkodni kezdett. Meleg van. Erre jött Medvegyev, hogy igyon vizet. Ivott, de a víz belezubogott a csizmájába. Ez nem jó. Porcika biztatta, hogy üljön az árnyékba. Odaült, de az se volt elég jó. Kotek Totyi legyezni kezdte a csákóval. Ez már jobb volt, de mikor abbahagyta a legyezést, megint jött a meleg, és jöttek a legyek. Tanakodtak, sopánkodtak. Akkor apró Ervin azt javasolta, hogy ássák el. Ez a javaslat nagy felzúdulást váltott ki, de az öregnek tetszett.
Na, akkor próbáljuk ki. Elásták. Gyorsan ki is ásták, de az öreg visszakívánkozott a föld alá. Attól kezdve kialakult az a rend, hogy reggel elásták az öreget, este meg kiásták.
Így zajlott az élet.
Lejegyezte a PPFC a Bő 51. éve 85. napján.
Az Ezoterikus Egyház papja, aki a sírt bontás előtt felszentelte, Szent Botnak nevezte a pajszert, Teremtő Rúdnak, és az agyagtól megtisztított acéllal varázsköröket írt le Szabó Lajos sarokba félreállított fejfája fölött, mire a fejfa eldőlt.
Időközben a koporsó előkerült a gödörből, s az egyik sírásó keresetlen mozdulattal nyúlt a Szent Botért, kérem a pájszert, mondta, s a pajszer hajlított végét a koporsó fedele alá feszítette.
A pajszer egy újra-felfedezett szerszám. Nem igaz, hogy Bobo Lou koporsóját a sírgödörben talált pajszerrel nyomban feszegetni kezdték, tudva-tudván, hogy az eszköz mi célt szolgál. Az igazság az, hogy a jelenlévők közül senki sem tudta, hogy a pajszer mire való.
A Szabó Lajos Emlékbizottság elnöke, bizonyos Mauricio Andrelli lefoglalta a pajszert, mint Szabó Lajoshoz kapcsolódó emléktárgyat. Zaczcz András városatya vétót emelt, mondván, a tárgy nem a koporsóban találtatott, hanem a sírgödörben, ezért legalább is kérdéses a tárgy személyes jellege.
A jelemlévők egy része feljajdult a jelemség láttán, más jelemlevők nem, hanem ellemkezőleg, bizonygatni kezdték, hogy a fejfa rosszul volt a szomszédos sírkőhöz támasztva, tehát a fejfa feldőlése nem ezoterikus, hanem fizikai természetű okra vezethető vissza. A JimBim Közösség jelenlévő Kisbourbonja is megszólalt, elvetve egy vallási vita magvát, és a fejfa feldőlését ő is fizikai természetűként ítélte meg, kijelentve, hogy minden feldőlés fizikai természetű. Más volna a helyzet, ha a vasbottal leírt körök nyomán a fejfa inkább elemelkedik a földtől, de nem ez történt.
Commandónk állásfoglalása e kérdésben az, hogy a pajszer egy célszerszám, feszítővasként aposztrofálható. Álláspomtunkat alátámasztja az alábbi régeni daltöredék:
… add a pajszert pajtás,
hagy’ ütöm a résbe,
sej, az összetartás
kettéreccsenése,
ez következik most,
ezzel vagyunk verve,
pajszerrel még semmit
nem dolgoztak egybe…
(Ismeretlen szerző)