16. Kupaktanács
Összeült a kupaktanács.
Nem lehetett halogatni Angyal Kankalin nagyapjának felkutatását.
A kislány állandóan sírt, a mesék sem érdekelték. Amúgy is kívülről fújta már az első nagy háború csatáit, Dudás bácsi hőstetteit, tudta mi a srapnel, a kapca, a zabzsák. Már nem lehetett szóval tartani, vigasztalni semmivel, folyvást a papót hívta. Mivel játszani sem akart, Kotek Totyi is nyűgös lett, Medvegyev fülét rágta, hogy kerítse elő a nagyapót, és legyen minden úgy, mint régen.
Medvegyev összehívta a dűlő népét, hogy megtanácskozzák a teendőket. Igen, meg kell keresni neki a papót. És, bár mindenkinek hiányzik valaki, vagy valami, és hiába, hogy Angyal Kankalin jött legkésőbb, mégis az ő nagyapját kell legelőször megkeríteni. Mert, bár Kotek Totyinak is hiányoznak szülei, de ő, hiába hogy pici, hogy cumizik és lóg a taknya, már nagyfiú.
– Hát egyszer csak túl kéne tennie magát rajta… – erősködött Porcika.
– Kéne, kéne. De csak azt érzed, hogy azon, ha általmész, ott is ragadsz örökre. Ül a póznán egy szőrös varnyú, felnézek rá, az meg rám néz, oszt’ olyan szívdobogás fog el mindég, hogy menten visszafordulok.
– Angyal Kankalin kedvéért csak átmehetne. És vissza is kell jönni, mert itt várjuk a hírt!
Az öreg huszár hosszan, hümmögve hallgatott. Végül felpattant, suhintott egyet a nemlétező kardjával, s azt rikkantotta:
– Egy életem egy halálom! Általmegyek! Előre, Savoyai huszárok! Kitört az üdvrivalgás.
Az öreg kért egy festményt a papóról. Az nincsen! Hát akkor hogyan ismerem fel? Gólya Nimród és Kotek Totyi Angyal Kankalinért futott, Cicmuk pedig gyorsan kerített papírt és ceruzát.
Gólya Nimródnak is hiányoznak a szülei, de neki ott van maga Angyal Kankalin. Porcikának is hiányzik a gyerekkora, de ő ronda beszéddel igyekszik azt pótolni. Eképp tanakodtak. – Mindenkinek megvan a maga baja! – sóhajtotta Medvegyev.
Sírdogáló Kankalin
Angyal Kankalin hüppögve lerajzolta a papót. Dudás bácsi begyűrte a lapot a mentéje zsebébe, azzal felkerekedtek, és visszaásták az öreget a helyére. Alig bírták ki, hogy az este leszálltával ki ne ássák, de Medvegyev nem engedte. Nagy az a túlvilág, nagyobb, mint Bő, nem végezhet egy nap alatt.
Rajzoló Kankalin
– És a maga boldogsága is, kivéve Angyal Kankalint – tette hozzá Cicmuk.
– Keressük meg neki a papót! – mondta ki egyetértőleg az egész társaság.
– Keressük, keressük, de hol keressük? – indította el Medvegyev a hivatalos tanácskozást.
– Kimegyünk, kérdezősködünk mindenhol, járjuk az utcákat keresztül-kasul! – Gólya Nimród egészen felvillanyozódott a közelgő kaland gondolatára.
– Én egy egész intézetnyi gyereket nem találok, – hűtötte le Tófalussy Z. – pedig mióta keresem őket! – Erre hosszabb csend következett, mert Tófalussy Z. szavára adni kellett külvilági ügyekben.
– Az is lehet, hogy már elpatkolt a vén szivar… – szólalt meg Porcika.
– Úgy van! Lehet, hogy hiába túrjuk fel az egész várost, – kapott a szón Medvegyev – mert a papó már nincs is az élők sorában…
– Akkor viszont a holtak sorában van! – kiáltott fel apró Ervin.
Egyszerre indultak el Dudás bácsit kiásni. Az öreg zsémbelődött egy kicsit, de, mert Angyal Kankalinról volt szó, hamar megbékült. Elmagyarázták neki a feladatot. Ki kéne tudnia a túlvilágon, hogy látta-e valaki Angyal Kankalin nagyapját odaát.
– Szívesen segítenék, gyerekem, de én még sose voltam ott.
Meghökkenve hallgatták.
– Az nem lehet. Hát maga már elpatkolt. Vagy nem? – támadt rá Porcika.
– Nem úgy mondjuk azt. Szépen mondjad, kislyányom. Nem-e kend meg van halva? Így kérdezzed.
– Így kérdezem.
– Na, látod-e, mindjárt másabb. Meg vagyok halva gyerekem, de én oda által még nem léptem… Van ottan egy pózna, mindján az út elején, de én onnat még mindég visszafordútam.
Másnap este aztán csak kiásták. Az öreg lerázta magáról a földet, de nem szólt. Indultak Cicmuk kávézójába.
A néhai huszár kisimította az asztalon Angyal Kankalin rajzát.
– Ezt a papót nem látták arrafelé – bökte ki.
Nagy éljenzés követte a bejelentést.
– Ilyen vékony, pálcika lélek ide bé nem jött, aszonta a varnyú. Mán indútam vóna vissza, mikor leesett a pózna mellé egy szerecseny asszony. Le vót szegénynek kanyarintva a sarka, a térgye kalácsa. Mondom neki is, mi járatban vagyok. Hogy egy szerecseny kislyány öregapját keresem. Azt-é, akit elsodort a szél, kérdi tőlem. Mondják, a szél sodorta, mondom, akik látták. Mán megérte neki ide lejönni, azt mondja. Hogy megtutta, hogy megvan a kislyány. A nagyapó odafel van. De már nem sokáig húzza szegény, azt mondta. Mán a könyöke le van kanyarintva őnéki is. Aztán siratta, pedig ő vót meghalva, amaz meg még él idefel.
Csendben tanakodtak. Ez jó hír is, meg rossz is. De inkább jó.
– Azt nem kérdezte kend, merre van a papó? – fordult Porcika a huszárhoz.
– Kérdeztem én. Aszonta a szerecseny asszony, egy házban lógnak a sötétben. De csak ennyit tud mondani, aszonta. Mer semmi másra, ami még ott van, nekik nincsen szavuk.
– Hangokat nem hallani? Vagy valamilyen szag nincsen ott?
– Ládd-e, ezt majd’ elfelejtettem. Monta az asszony, hogy hangok is jönnek. Rémisztő nyögéseket, halálos sikoltásokat hallani, aszonta. És közbe’ szól a zene.
– Ez egy mozi lesz! – kiáltott fel Cicmuk. A többiek is úgy gondolták.
Izgatottan elkezdték számbavenni a Bővárosi mozikat
Srapnel, kapca, babzsák
(Dr. Emberecz bői ex-múzeumigazgató előadását rögzítette a PastPerFact Commando a Bő 52. évének 66. napján.)
A srapnelben a zokni Bő előtti ősét véljük azonosítani. Az Igazgatótamács döntése a múlt eltörléséről sokunkat arra ösztönöz, hogy a tárgyak történetéről is hajlandók legyünk megfeledkezni. Így sokan azt hiszik, hogy mióta láb van, azóta zokni is van. Pedig nem. A zokni a textilfeldolgozás technikai fejlődésének gyümölcse, valaha a régeni enberek (akik egyben elődeink is voltak), nem ismerték a körkörös gépi kötés manuális módját. Zokni helyett srapnelt hordtak a lábfejükön.
Kutatásaink szerint a srapnel nem a láb melegítését szolgálta, hanem a láb feltörése ellen tekerték lábukra elődeink, így, srapnellel védekezve a durva zsineggel, durva bőrből varrott cipők kényelmetlensége ellen.
Mendemondákból, valamint saját elfojtott gyilkos ösztönünkre ismerve tudjuk, hogy a régeni enberek, olykor fegyveres konfliktusokba keveredtek. A kis konfliktus volt a csata, a nagy konfliktus a háború.
Ilyen csatákban, háborúkban vetették be a régeni enberek a kapcát.A kapca az ú.n. élőerő megsemmisítésére szolgált, ellentétben a zabzsákkal (lásd lentebb) amit viszont páncélozott hadijárművek ellen vetettek be. A kapca robbanás által fejti ki végzetes hatását. A kapcába, mint tömör burokba ú.n. hirtelen hőhatás kiváltására alkalmas anyagot töltenek, majd ezt lefojtják.
Alkalmasint a kapcába zárt anyagot meggyújtják, s a hirtelen hőhatásra a keletkezett égéstermék térfogata kitágul, helyet szorít ki magában a környező közegből, ami esetünkben nem más, mint maga a kapca, mely szerteszaggattatva szétrepül, s megfelelő irányzék és időzítés – a tulajdonképpeni célzás – esetén súlyos károkat okoz az ellenséges, ú.n. élőerőben.
A zabzsák lényegében egy nagy kapca (lásd fentebb) mely nagyobb tömegű és keményebb anyagból készül, és amelyet fém-, illetve kőanyagú ellenséges objektumok szétrombolására használtak.