3. apró Ervin
Apró Ervint, mikor végre kijárta az iskolát, védőrnek adta az osztálymáter. Túlkoros lett. Ritkás bajuszával, a hátsó padban úgy festett, mint egy tanfelügyelő. Lassúbb volt, mint a többiek, sokkal, sokkal lassúbb. Ugyanakkor számos teszt bizonyította, hogy lassan bár, de ő is ugyanazokra a végkövetkeztetésekre jut az élet alapvető dolgait illetően, mint mások. A máter szerint azért lett ilyen, mert pici korában „nem volt tolva eleget”. A feltevéséről írt egy rövid értekezést a Pedagógiai Almanachba.
Kosárkó Mária
TOLVA LENNI…
“Minden gyereket, akit piciként a szülei kocsiban tolnak, egységnyi idő alatt több új hatás ér, mint aki saját sebességére hagyatkozva kénytelen megismerni a világot.”
(Tovább a cikkhez »)
Csipkerózsika
Régeni mese. A Határ úti hajléktalanszállón gyűjtötte a PastPerFact Commando. Elmesélte: Dágvány.
Minden gyereket, akit piciként a szülei kocsiban tolnak, egységnyi idő alatt több új hatás ér, mint aki saját sebességére hagyatkozva kénytelen megismerni a világot. Ez volt a felismerés lényege. A cikk választ adott a kétkedőknek is: hogy akit futva tolnak, azzal mi van? És mi van azzal, akit a menetiránynak háttal ültetnek stb., stb.
Apró Ervin is úgy járt, mint a legtöbb kiskamasz akkoriban. A gyerekek, ahogy betöltötték a tizenötöt, sorra szülő nélkül maradtak. Elég volt, ha nem mentek haza pár napig. Mikor aztán mégis hazamentek, még ha jó helyre mentek is, mit láttak? Hogy ott már valaki más szülei laknak. De a szülők is így jártak a gyerekükkel. Elment reggel a gyerek, és a szülők egész nap szoronghattak, ki jön haza este? Ha egyáltalán haza jött valaki… Néha megjelent egy-egy zaklatott szülőpár az iskolában, ilyenkor a tanulókat tornasorba szólították az udvaron. A szülők mindannyiszor ugyanolyan feldúlva távoztak, ahogy jöttek. Reménykedtek, hogy csak eltévesztették az iskolát. Néha a tornasornak le kellett vetkőznie, mert voltak szülők, akik a jelekben hittek. Anyajegyeket kerestek. Ha a megfelelő helyen találtak valakin egyet, tanácstalanul tapogatták, hogy ez-e az a jel, és próbálták felidézni az emlékezetükben, mint egy elfelejtett pin kódot.
Válságos időszak volt ez a legtöbb család életében. Apró Ervinnel is ez történt – egyszer, mikor hazament, két idegen felnőttet talált a kerti grill mellett. Mindenesetre apró Ervin hazajárt oda, ahol gondolta, hogy addig otthon volt, és szerencsére, akik ott laktak, a felnőttek, ez ellen nem tiltakoztak. Ha valakidet keresed, kattints ide!
Mikor kitelt az ideje az iskolában, Bőváros Központi Könyvtárába vitte őt az osztálymáter.
Ott kapott apró Ervin junior védőr állást.
– Atyai barátja leszek a fiúnak, máter! – fogadkozott a parancsnok. Apró Ervinnek fekete kommandós ruhát kellett húznia, bakancsot, a derékszíjába gázspré dobozát dugták. Aztán egy végeláthatatlan terembe vezették, ahol emeletnyi polcok álltak tele könyvekkel. A parancsnok az orra elé tolt egy könyvet, amit a beletűzött könyvjelzőig reggelre el kellett olvasnia. El-elbóbiskolt, de a jelig elolvasta a mesét. Másnap a parancsnok megkérdezte:
– Jelentsed, elolvastad-e a kijelölt részt, fiam?
– Jelentem el! – felelte apró Ervin.
– Jelentsed, kiről szól a mese?
– Jelentem Csipke Rózsikáról…
– És mit csinál az a Csipke Rózsika?
– Jelentem, aluszik szegény…
– Helyes a válasz, apró Ervin! Mostantól a te dolgod az, hogy őrizzed az álmát.
– Őrizzem?
– Őrizzed bizony. Most szépen rácsapjuk a fedelet, és feltesszük ide a polcra, te pedig vigyázol az álmára. Amíg alszik a lány, neked arany őr-életed lesz. De ha felébred, akkor neked apró Ervin, le is út, fel is út!
Napra nap telt, apró Ervin hűségesen járőrözött a polcok között. Ám, hogy az arany őr-élet is meglegyen, az őrizett könyvvel a hasa alatt jókat szunyókált.
Úgy okoskodott, hogy akárki jönne ébresztő szándékkal, annak előbb úgyis őt kell felkeltenie. Egyszer aztán valami rosszat álmodott, és ébredéskor a könyvet maga mellett, a könyvjelzőnél kinyílva találta. Szörnyű gyanúja támadt, s rávetette magát a betűkre. A gyanú néhány sor után beigazolódott. Egy királyfi belopakodott az alvók közé, megcsókolta a lányt, mire mindenki felébredt. Persze a lány is, egyedül apró Ervin nem.
Nem várta meg a kiűzetést, kiszökött az épületből, és bevette magát a Nagy Park fái közé. Ott addig-addig tekergett, míg végül az üregbe esve átcsúszdázott a tubusvasút Repülő-dűlői oldalára.
Mese. Mi az? Tudjátok? Nem tudjátok. Honnan is tudnátok. A mese egy meg nem történt történet. Vagy még meg nem történt történet. A mese a képzelet világában történik meg a valódi események helyett, úgy, hogy fájjon, fájjon, de vér azért ne folyjon. S a végén minden jóra fordul, hogy ne hallgasd hiába.
Volt egyszer az a Rózsika. Hajléktalan volt az apja is, az anyja is, így hát szerencséje volt, szabadnak született a világra. Volt nagy öröm, mikor a kislány először sírt fel anyja ölében! Összeszaladt az összes hajléktalan, jöttek a b’anánok, Galambék, eljött ünnepelni minden számkivetett. De a szülők az Igazgatótamácsot csak elfelejtették meghívni a nagy gabalyodásban. A kislányra már minden áldást elmondtak, mikor hirtelen, mint a forgószél, ott termett a rosszarcú, raccsoló szóvivő. – Kár, hogy nem hívtatok, kár. De láthatjátok, eljöttem – szólott sötéten, és azon helyben megátkozta a kislányt. Hogy amikor az tizenöt éves lesz, megszúrja magát, és ott hal meg nyomban. Lett nagy sírás, rívás. Még szerencse, hogy bár megkésve, de beesett az ünneplésre a sarki Ming korabeli kínai. – A rontást levenni nem tudom, de tán enyhíthetek rajta – mondta. – Ne haljon meg a lány a szúrástól, csak aludjon száz esztendeig!
A kislány szép is lett, eszes is, vígan cseperedett az utcán. Mígnem aztán betöltötte a tizenötödik életévét, s a környék összegyűlt, hogy megünnepelje őt születésnapján.
De akkorára már a kislány kamaszlány lett, durcás, nem akarta, hogy ünnepeljék, csak a barátját akarta megkeresni, hogy együtt összebújjanak valahol. Kereste, keresgélte, mígnem betévedt egy lakatlan épületbe, ahol még sosem járt. Elindult felfelé, a hatvanhatodik emeletig meg sem állt.
Hát a hatvanhatodik emeleten mit lát? Bizony, egy rosszarcú ember ült ott, tűvel a kezében. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle a leány. – Én bizony fertőtelenítem a tűszerszámot – mondta a rosszarcú raccsolva. Segítesz nekem? – Hogyne segítenék – felelt a lány készségesen, de oly ügyetlenül kapott a tű után, hogy az beleszaladt a vénájába. Ott aludt el menten. És akkor elaludt az összes hajléktalan is. Az összes b’anán. Galambék, a Ming korabeli kínaiak, mindenki, de mindenki, álltó mozdulatában, ahogy a pillanat eltalálta.
És azt a hatalmas házat felverte a rózsa. Hamarosan úgy befonta, hogy abba lélek száz évig be nem léphetett. Pedig próbálkoztak nyikhajok, rablerek, válogatott b’anánvadászok, de visszaverte őket a tövis. A századik év végén beállított az utcába egy délceg ismeretlen, új-bővárosi. Csak megjelent, s a rózsafonat a házról leszakadt. Ő felment a hatvanhatodik emeletre, megcsókolta a leányt, s annak szeme menten felpattant. És vele együtt felébredtek a száz éve alvók.
A leány és az ifjú szerelembe estek, s az óta is boldogan élnek Új-Bővárosban, ahol a legszebb lakóparkok vannak.
