4. Knapp Emil
Knapp Emil harmadikként költözött a Repülő-dűlőre. Érkezésekor Medvegyev és apró Ervin már ott tanyáztak.
– Ki fia-bornya vagy, te gyerek? – kérdezte Medvegyev lekezelőleg, pedig Knapp Emil már kibajszosodott a gyerekkorból.
– Knapp Emil a nevem – mutatkozott be. Reszketett a fáradtságtól, sebek és foltok borították, mint egy utcai harcost. Medvegyev alaposan szemügyre vette belső, rendmesteri szemüvegén keresztül.
– Lám, lám! – mondta, és figyelte Knapp Emilt, aki az egyik lábáról a másikra állt. – Na, mesélj Knapp Emil, mikor loptál utoljára? –
Knapp Emil nem mutatott meglepetést a kérdésre. A fülén ott volt a zöldtintás intézeti tetoválás. Akinek volt szeme, láthatta jól, miféleforma szerzet.
– Legalább huszonnégy órája nem loptam – válaszolta.
– Úgy, úgy. És mit loptál huszonnégy órája, te jómadár?
– Egy fagylaltos kocsit loptam el…
– Ejnye, és nem szégyelled magad, ellopni a gyerekek csemegéjét?
– Éppen, hogy nekik loptam! – hangzott az önérzetes válasz.
Knapp Emil napok óta szökésben volt. Sosem tért haza szökésből üres kézzel, most sem akart csalódást okozni a barátainak. Az intézeti gyerekek legalább százan voltak. Ha száznak kell, száz lesz – nem méricskélt, pilinckázott. Javítóintézetbe is így került.
Ez alkalommal egy Nelli® fagylaltos kocsira vetett szemet, a kocsi ott állt málnaszínű, deres dobozával az utcasarkon. A Nelli® fagylaltnak nem volt párja Bővárosban.
Knapp Emil nagyapját, aki még a jóval a Bő időszámítás előtt született, Knapp Zeusznak hívták. Amikor aztán az Igazgatótamács a múlt eltörlése mellett döntött, Knapp Zeuszt kötelezték, hogy változtassa meg állítólagosan törtémelmi tartalmat hordozó keresztnevét. Knapp Zeusz ellenállt, ő nem változtatja meg. Nincs az az Isten, mondta. Ezt annak idején azzal szekcionálták (© Porcika) hogy az egész Knapp családot kiköltöztették Bőváros peremvidékére, egy kis lakótelepre a Kisgunságban. Nemcsak Knapp Emil nagypapája járt így, aki keresztnevében egy legendás, régeni görög labdarúgó nevét viselte, de más törtémelmi nevet viselő engedetlen családok is így jártak. A PastPerFact Kommandó utána járt, kikutatta, hogy például egy híres régeni népfölkelő, bizonyos Kádár János nevét viselőkkel a szomszéd falut teljesen benépesítettek, de, a biztonság kedvéért a Pádár Jánosok sem kaphattak felmentést – még az eltörölt névre emlékeztető neveket is meg kellett változtatni.
Nem csoda hát, hogy az engedetlen enberek közösségében Knapp Emil az anyatejjel szívta magába az engedetlenséget. A Knappok mind híresen haragudtak az Igazgatótamácsra.
– Mindig az ellenkezőjét csináld annak, amit mondok! – így nevelte Knapp Zeusz a gyermekét engedetlenségre. Nem csoda, hogy vérévé vált a rosszalkodás. Tizenkét évesen már a legrosszabb gyerekek között tartották számon Kisgunság-szerte. Tizenkét évesen aztán egy zacskó halért leeresztette a kevei víztározót. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hat rendmester jött érte szirénázva, lábszíjon vitték az óvárosi javítóintézetbe.
Itt aztán valamelyest megjavították.
A tégelyek felett egy lapaj suttyó állt fagylaltos kanalával, a gombócokat szanaszét hordta tőle boldog, s boldogtalan. Knapp Emil várt, amíg a lapaj suttyó magára marad a sarkon, akkor hozzá lépett.
– Hat gombócot kérek – mondta, és fondorlatosan a lapaj felé nyújtott hat szem gesztenyét.
– Ez meg mi? – Kérdezte a lapaj suttyó. – Ezek gesztenyék! A gesztenyék nem pénzek!
– Hat gesztenye, vagy hat pénz, nem mindegy neked?
– Hogy lenne mindegy? – forrt a lapaj.
Nelli® fagylalt
– Nem tetszik nekem ez a Knapp-nevű – súgta apró Ervin Medvegyev fülébe. – A szeme se áll jól.
– A szeme nem áll jól, való igaz, de ne tekintsed őt, apró Ervin, hanem törődj bele – ment az ellenvetések elébe Medvegyev. – Erre sarkall a Tekintet Nélküliség Törvénye, avagy a Dűlő Első Törvénye is.
Így nevezte el Medvegyev, szerényen, a maga alkotta legfőbb Dűlőszabályt. A törvény kimondta: „Aki bajban jön, az tekintet nélkül bejöhet”. Knapp Emil pedig bajban volt, a vak is látta. Apró Ervin morgott még egy keveset, aztán ment a dolgára.
És így meg úgy, hadonászott a félgömb-kanállal, hangosan szitkozódott, volt a szitokban megemlítve kisköcsög, dudafej, ami sértés belefért, minden.
– A pénz az pénzt ér, a gesztenye meg ingyen van!
– Hogy volna ingyen! – vitatkozott Knapp Emil. – Darabját két bukfencért adja a parkőr! Tessék! – azzal vetett két gömbölyű bukfencet a járdán. – A bukfenc is ér valamit!
– Nem úgy van az, – akadékoskodott a lapaj – a bukfenc nem ér semmit!
– Nem-e? – kiáltott fel Knapp Emil fájdalmasan – Talán nem adsz gombócot érte?
– De még egy felet se! – vetette oda a lapaj.
– Ha gombócot nem adsz, akkor add vissza a bukfenceket!
– Ugyan már… – ellenkezett volna a lapaj, de Knapp Emil letorkolta:
– Lehet, hogy két bukfenc nem ér meg egy gombócot, de két bukfencet biztos megér!
Ezt kár lett volna vitatni. A lapaj szuszogva nekikészült a bukfenceknek. Mire felállt, a fagylaltos kocsi szőrén-szálán eltűnt. A csengettyű hangja egyre vékonyodott a forgalom zajában.
Knapp Emil elkerekezett az intézethez. Az épület ott állt a megszokott helyén, de a gyerekek nem voltak sehol. Igaz, a felügyelők sem, bár azok nem is hiányoztak neki egyáltalán. Hiába járta körül a háztömböt, hiába kérdezősködött, senki nem tudott semmit. A bejárati őrszobát egy háztartási gépeket árusító üzlet foglalta el, annak tulajdonosa csak annyit mondott, hogy egy hete bérli az üzletet, és éppen házaló ügynököt keres.
Látja, jóravaló fiúval van dolga, beállna-e a szolgálatába? – kérdezte. Szép pénzt ígért, jutalékos alapon.
Knapp Emil legkisebb gondja is nagyobb volt a pénzkeresésnél. Tépelődve ballagott vissza a fagylaltos kocsihoz. Felült a nyeregbe, földig lejárt lábait feltette pihentetni a hűvös tégelyekre. Talán el is bóbiskolt a csalódottság, és a fáradtság súlya alatt.
Egy percet sem pihenhetett, máris kifordították a nyeregből. Arra ocsúdott, hogy ott áll fölötte a lapaj suttyó, nem is egy, hanem mindjárt négy. Hiába gömbölyödött össze, a lapajok nem kímélték. Hangos rikkantásokkal rugdosták egymásnak, akár egy rongylabdát. Mikor végre magára hagyták, feltápászkodott, elvánszorgott a közeli parkba, mélyen bevette magát a bokrok közé, s elájult.
Órák múlva, a gödör alján tért magához.
szeretnék lenni!